„Persze úgy tűnik, a szegregációt nem tekintik problémának, hiszen a kormányzat terveiben többek között az is szerepel, hogy az egyházi iskolák számát növeljék, ami egyenes út, főképp vidéken, a szegregáció tömegesítéséhez. Szépen levezethető az aljas modell, és még csak megfogni sem lehet a dolgot, hiszen a lépések önmagukban nem támadhatóak. Durván ez a menetrend: leszakadó (leszakadófélben lévő) vagy erősen polarizálódott helyen az önkormányzat átadja egyik iskoláját az egyháznak, az pedig megengedheti magának, hogy szelektáljon a tanulók között,
így a tehetősebb családok gyermekeit veszik csak fel. Elitintézménnyé válnak, és mivel magasabb a nívó, a képzettebb pedagógusok is szívesebben tanítanak ezekben az intézményekben. Az önkormányzatiba meg mehet a maradék.
A szülőket nehéz hibáztatni, hiszen ki vinné önként olyan iskolába a gyermekét, ahol verekedések vannak, lopások, esetleg fejtetű, s ahol nincs tekintélye a pedagógusnak.
Így jönnek létre a gettósított iskolák, csupa szegény és/vagy roma tanulóval, bukdácsolókkal, megakadásokkal, kibukásokkal. Hivatalosan persze nincs szegráció. A kormány családpolitikája sem őket támogatja: a gyerekek utáni adókedvezmények nem rajtuk segítenek. És így a szegénység konzerválódik, örökítődik tovább. A magyar nőkkel köttetett szerződésben sem érintettek a romák; viszont a közmunkaprogram arra jó, hogy helyhez és hálához kösse őket. Kíváncsi vagyok, mit mutat majd a legközelebbi felmérés. A tendenciák világosak.”