Az Egyház mai reformerjeiről

„2014 óta az Egyházban folyamatos konfliktusok és feszültségek vannak, amikben Németország sok püspöke érintett. Mi áll ennek a jelenségnek a hátterében? Mi a forrása ezeknek a különféle konfliktusoknak az egyháztannal, a szentáldozással, és más vonatkozó témákkal kapcsolatban?

A német püspökök egy csoportja, élükön a konferencia elnökével, úgy tekintenek magukra, mint a katolikus egyház fejlődési irányának meghatározóira, akik a modernitás felé haladnak. Ők Európa szekularizálódását és keresztényietlenedését visszafordíthatatlan fejleményeknek tartják. Emiatt az Új Evangelizáció – II. János Pál és XVI. Benedek programja – szerintük a történelem objektív fejlődése elleni küzdelem, ami Don Quixote szélmalomharcára hasonlít. Az Egyház számára egy zugot keresnek, ahol békében átvészelhet. Ezért a hit minden olyan tanítását, ami a »fősodor«, vagyis a társadalmi közmegegyezés ellen van, szerintük meg kell reformálni.

Egyik következménye ennek, hogy szentáldozást követelnek még azoknak is, akik nem vallják a katolikus hitet, és azoknak a katolikusoknak is, akik nincsenek a megszentelő kegyelem állapotában. A programjukban ezek szerepelnek még: a homoszexuális párok megáldása, interkommúnió a protestánsokkal, a szentségi házasság felbonthatatlanságának relativizálása, a viri probati bevezetése és vele a papi cölibátus felszámolása, a házasság előtti és rajta kívüli szexuális kapcsolatok jóváhagyása. Ezek az ő céljaik, és azért, hogy elérjék őket, hajlandóak elfogadni a püspöki konferencia megosztottá válását is.

Azokat a híveket, akik komolyan veszik a katolikus tanítást, konzervatívnak bélyegzik és kiszorítják az Egyházból, és a liberális és katolikusellenes média lejáratókampányának teszik ki őket.

Sok püspök számára a kinyilatkoztatás és a katolikus hitvallás igazsága csupán egy az egyházon belüli hatalmi játszmák tényezőinek. Egyesek közülük privát egyezségekre hivatkoznak Ferenc pápával, és úgy gondolják, hogy az ő kijelentései és az interjúi olyan újságírókkal és közszereplőkkel, akik messze nem katolikusok, igazolást adnak még a hit kimondott és tévedhetetlen igazságainak (a dogmáknak) a »kilúgozására« is. Mindent egybevetve, a protestantizálás kirívó folyamatával állunk szemben.

Az ökumenizmus ezzel szemben valamennyi keresztény teljes egységét célozza meg, amit már szentségileg felismert a katolikus egyház. A püspökök és papok világiassága a 16. században volt az ok a kereszténység megosztottá válására, ami homlokegyenest ellenkezik Krisztus, az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház alapítójának akaratával. Annak a kornak a betegségét hiszik ma a gyógyírnak, amivel a megosztottságot legyőzhetjük. Abban a korban a katolikus hit figyelmen kívül hagyása katasztrofális volt, különösen a püspökök és pápák között, akik önmagukat inkább a politikának és a hatalomnak szentelték, mintsem a Krisztus igazsága melletti tanúságtételnek.

Ma sokak számára fontosabb az, hogy elfogadja őket a média, mint az igazság, amiért nekünk a szenvedést is vállalnunk kell. Péter és Pál vértanúságot szenvedtek Krisztusért Rómában, a koruk hatalmi központjában. Őket nem ünnepelték hősként a világ urai, hanem inkább gúnyolták őket, mint Krisztust a kereszten. Sohasem szabad elfelejtenünk a péteri szolgálat és a püspöki hivatal vértanúi dimenzióját.

Pontosan miért szeretnék egyes német püspökök megengedni a különféle protestánsok rendszeres és gyakori áldoztatását?

Egyetlen püspöknek sem áll hatalmában az Oltáriszentséget olyan keresztényeknek kiszolgáltatni, akik nincsenek teljes egységben a katolikus egyházzal. Csak olyan helyzetben, ahol halálveszély áll fenn, kérhet egy protestáns szentségi feloldozást és Oltáriszentséget útravalóként, ha a teljes katolikus hitet vallja, és így teljes közösségre lép a katolikus egyházzal, még ha hivatalosan egyelőre nem is nyilvánította ki a megtérését.

Sajnos ma már püspökök sem ismerik a katolikus hitet a szentségi és egyházi közösség egységéről, és a hűtlenségüket a katolikus hithez állítólagos lelkipásztori odaadással vagy teológiai magyarázatokkal igazolják, amik azonban ellentmondanak a katolikus hit elveinek. Minden tanítás és gyakorlat a Szentírásra és az Apostoli Hagyományra kell, hogy épüljön, és nem mondhat ellent az Egyházi Tanítóhivatal korábbi dogmatikus megnyilatkozásainak. Ez azonban a helyzet annak engedélyezésével, hogy a nemkatolikus keresztények áldozhassanak a szentmisén – leszámítva a sürgős vészhelyzet fent említett esetét.

Milyennek értékelné a katolikus hit állapotát egyrészt Németországban, másrészt általában véve Európában? Ön szerint képes lesz visszanyerni, illetve vissza fogja nyerni valamilyen formában Európa a korábbi keresztény identitását?

Rengetegen vannak, akik megélik a hitüket, szeretik Krisztust és az Ő Egyházát, és minden reményüket Istenbe helyezik az életükben és halálukban. De köztük sokan vannak, akik úgy érzik, hogy a pásztoraik magukra hagyták és elárulták őket. Manapság a közvélekedés szerinti népszerűség a kritériuma annak, hogy valaki állítólagosan jó püspök vagy pap legyen. A világhoz való megtérést tapasztalhatjuk az Istenhez való megtérés helyett, ellentétben Pál apostol kijelentéseivel: »Az emberek kedvét keresem ezzel, vagy az Istenét? Talán embereknek akarok tetszeni? Ha még emberek tetszését keresném, nem volnék Krisztus szolgája.« (Gal 1,10).

Olyan papokra és püspökökre van szükségünk, akik telve vannak buzgalommal Isten háza iránt, akik önmagukat teljesen a lelkek megmentésének szentelik, a hitnek az örök hazánk felé tartó zarándokútján. A »könnyített kereszténységnek« semmiféle jövője nincs. Missziós lelkületű keresztényekre van szükségünk.”