Úgy őrjöngött a közönség a Metallica koncertjén, mintha kijutottunk volna a foci-vb-re, és még gólt is rúgunk

Az utóbbi napokban többször szembejött egy videó, amelyen James Hetfield a színpad felé masírozik, őrjöng körülötte minden irányból a tömeg, alatta pedig egy felirat: ilyen érzés a világ legnagyobb rocksztárjának lenni. Szöget is ütött a fejemben a kérdés, hogy valóban a Metallica lenne jelenleg a legnépszerűbb együttes a műfajban? Több jegyet adnak el, mint az Iron Maiden, a Rammstein hasonló számokat hoz, de leginkább csak Európában, és ott van még az AC/DC vagy a Rolling Stones, de ők ugye már kevésbé aktívak, szóval valószínűleg nem túlzás a fenti állítás. 

És olyanra sem nagyon volt még példa, hogy lényegében egyhetes fesztivállá változik a magyar főváros egy banda miatt, hiszen a Puskás arénabéli két fellépésük mellett könyvbemutatóktól kezdve, tribute-koncerteken, kiállításokon, csoportos véradáson, filmvetítéseken át limitált ideig nyitva tartó pop-up shopig millió mellékprogram kísérte-kíséri az eseményt.

Nyilván a felfokozott hangulathoz az is kellett, hogy a Metallica utoljára nyolc éve járt nálunk, és akkor is a Papp Lászlóban, amely olyan, mintha a Linkin Parkot begyömöszölnék a Dürer Kertbe. Sokan le is maradtak róla, mások mellett én is, akkor még nem volt Ticketswap, hogy a hoppon maradt jegyvásárlók az utolsó pillanatban lecsapjanak a lepattanó belépőkre. Európában azért turnéztak rendesen azóta is, mégsem csak minket izgatott a koncert, 

Már csak azért sem, mert a körítés sem mindennapi: ha van együttes, akkor a Metallica megtehetné, hogy előzenekarnak egy no name helyi bandát kérjen fel, de mindig olyan előadókat visz magával, amelyek már önmagukban sok ezer embert vonzanának. 

Csütörtökön például az estét a svéd Avatar nyitotta, sikerült is lekésnem róla. A taxisok úgy kerülték a Puskást, mint ördög a tömjénfüstöt, amint bedobtam a címet, bontották a kapcsolatot az alkalmazásban, bokasérülésből lábadozva pedig nem egyszerű átvágni a városon. Viszont ahogyan A gyűrűk urában mondják, egy mágus sosem késik, mindig a megfelelő pillanatban érkezik, és ezt éreztem most: egy fickó a helyszínen odajött cigit kérni, adtam neki, erre kiderült, hogy a Metallica stábjának a tagja, és megszórt hivatalos gitárpengetőkkel. 

Az Avatart pedig már egyébként is láttam korábban az A38-on, elég nagy showman az énekes, biztos király indítást adtak az estének, de ez a kalózos imázs számomra kicsit idegen. 

A Panterát azonban már sikerült elcsípni, ami majdnem annyira érdekelt, mint a Metallica. 

Phil Anselmo énekesre, istenkáromlásnak tartották, hogy ezen a néven viszi tovább a bandát, miután a hangzásukat meghatározó Dimebag Darrell gitáros és Vinnie Paul dobos már nem él. Voltak, akik egyenesen bojkottot hirdettek az együttessel szemben, aztán amikor elkezdtek turnézni, még a legvéresszájúbb tiltakozók is exkuzálták magukat, kiderült, olyan brutálisan jók ebben az új felállásban, hogy visszaszívták az ellenérzésüket. 

Az, hogy harapnak élőben, jól érezhető volt csütörtök este; Anselmo olyan, mint egy ketrecbe zárt vadállat, egyfajta fenyegető őserő sugárzik belőle, ahogyan fel-alá járkál. Kedvet is kaptam, hogy megnézzem őket úgy igazából legközelebb, mert itt

A Metallicának az a koncepciója, hogy a színpad a nézőtér közepén helyezkedik el, ami nagyon szuper mindazoknak, akiknek állójegyük van, az ülőszekcióból azonban már csak hangyának tűnnek a zenészek. Az elrendezés miatt pedig nincs háttere az előadóknak, nincsenek óriási kivetítők, csak kisebbek a tömeg felett, így igencsak limitáltak a zenekarok lehetőségei, hogy egy jó show-t nyomjanak. Mondhatjuk persze, hogy kit érdekel mindig a körítés, a zene lényeg, de borzasztó volt a Pantera hangosítása, volt, hogy a szám közepén detektáltam csak, melyik dalt is játsszák éppen. Valószínűleg nem csak én gondoltam így, mert amikor a Metallica belekezdett, felüvöltött mellettem valaki, hogy „jé, megjavult a hangosítás!”.

És itt kell visszakössek arra a kérdésre, hogy valóban ők lennének-e a legnépszerűbb élő zenekar. Ha csak az internetes kommentek alapján tájékozódnék, az lehetne a benyomásom, hogy 

sokan úgy vélekednek, hogy az idén harmincöt éves fekete album óta nem virítottak semmi érdemlegeset, mások még korábbra teszik a hanyatlásukat, most viszont egyértelművé vált, hogy az utóbbi mentalitás képviselői a hangos kisebbséget alkotják. Láttam nem egy A kategóriás sztárt, de olyat nem tapasztaltam, mint itt: amint felcsendült a bevonuló zenéjük, a hatvanezres közönség hullámzó álló ovációba kezdett, hosszú perceken keresztül nem csitultak, olyan volt, mintha a foci-vb döntője lenne, ahol a magyarok játszanának, és az utolsó pillanatban becsavarnánk egy gólt. 

És ezt követően pedig bő két órán keresztül a tenyerükből evett mindenki. A dupla koncert koncepciója ugye az, hogy minden este teljesen eltérő műsort adnak, így pedig aztán van lehetőség ritkán játszott számokat is elővenni, de akármibe kezdtek bele, mindenki látszólag kívülről fújta az összeset. 

Kivéve engem. Azoknak, akik betéve ismerik az életművüket, mindez a menyország lehet, egy hozzám hasonló kocarajongónak már kevésbé az, egy szimpla, egyestés, a legismertebb számokra épülő fellépésre még fel tudok készülni, ekkora merítésből azért már nem. Viszont annál szerencsésebb választásnak bizonyult, hogy a csütörtöki napot választottam, a szombati valószínűleg sokkal inkább a vájt fülűeknek kedvez majd, itt a félműveltek is remekül érezhették magukat. Elég annyit mondanom, hogy az utolsó hat szám a Nothing Else Matters, a Sad but True, a Battery, a Fuel, a Seek & Destroy és a Master of Puppets volt. Így aztán folyamatosan visszaparancsoltak, amikor indultam volna cigizni, hogy most már biztos egy általam nem ismert szám következik,

És mivel nem vagyok óriási rajongó, nem kezdem el elemezni, hogy mennyire játszottak pontosan, a többséget szerintem egyébként sem izgatta, örültek, hogy láthatják a kedvenceiket, mindenesetre abszolút profinak tűnt teljesítményük. Hetfieldből pedig áradt, hogy nagyon éli az estét, nem csak rutinból lenyomja, hogy utána szaladjon a blokkolóórához. 

Ami viszont meglepő volt, hogy annak ellenére, hogy koncert plakátján brutális méretű lángoszlopok voltak, igencsak fukarul bántak az ehhez hasonló show-elemekkel. A végén fel-felcsapott a tűz, robbantottak is egy embereset, de alapvetően egy átlagos magyar zenekar több pirotechnikával él manapság egy falunapon. Ám, szemben a Panterával, itt tényleg sikerült belőni a hangosítást, így nem különösebben hiányzott a dalok mellé az extra körítés. 

Nyitókép: A Metallica a Puskás Arénában