Elolvastuk Gyurcsány könyvét, hogy Önnek már ne kelljen!
Krimit írt a volt miniszterelnök, van benne egy Ferenc néven felszentelt homoszexuális, kiugrott, véres kezű pap, és még sok más ínyencség.
A szabadságharc gyújtópontjában a szabadság, mint a nemzeti szuverenitás igénye állt, nem pedig valamiféle ideologikus reformkommunizmus.
Június 16-án a posztkommunisták egymást sandán méregetve igazgatják nyakkendőjüket, jelszavaikat, emlékeiket. Sehogy se áll jól nekik az, amit ma magukra öltöttek. Nagy Imre nevét hangoztatják, meg azt, hogy ’56-hősei nem azért áldozták az életüket, ami most van, hanem olyan absztrakt elvekért és értékekért, amiket szerintük csak ők – a szocialisták – képviselnek. Az elvtársak sorra halnak meg, de az ostobaság soha.
Ha identitáspolitikáról van szó, a baloldalnak nincs hűségesebb útitársa.
Mennyire kell önhittnek lennie egy szocialistának, hogy Nagy Imre örökébe lépve azt gondolja, 1956 az ő eszméiről szól és egy reformkommunista kísérlet volt csupán?
nem ideologikus reformelképzelések, nem is a sors szeszélye, hanem egy nemzet akarata.
Tény, hogy a reformkommunista Nagy Imre személye jó támpontot nyújt a posztkommunista baloldal identitásához. Ő valami „mást akart”, így vele kitűnően lehet szimbolizálni a rendszerváltás utáni baloldal létjogosultságát és kádárizmustól való felszínes elhatárolódását. A reformista kísérletként felfogott ’56 a reformkommunista rendszerváltozás ígéreteként jelenik meg előttük. Gyurcsány is ezért fordult olyan bizalmaskodóan Nagy Imre szobrához: „Mondd, Imre: te mit tennél a helyemben?”
A jobboldal tudatosan „felejtkezett el” az utóbbi években Nagy Imre „érdemeiről” és erősítette inkább a pesti srácok kultuszát. Jó okkal helyezte át emlékezetpolitikai súlypontját és a posztkommunista baloldal egyöntetű felháborodása igazolja ennek a lépésnek a létjogosultságát és kulturális rendszerváltásban betöltött szimbolikus szerepét.
Érthető, hogy a jobboldal nem kapkod egy ideje Nagy Imre után, a baloldal viszont hol kisajátítja, hol történelmi szerepét eltúlozva nagy államférfiként állítja be őt, aki egész életében meggyőződéses kommunista volt, és aki alaposan kivette a részét a vörösök gaztetteiből, amíg elvtársai partvonalra nem szorították.
Jól szemlélteti történelmi szerepének ellentmondásosságát az a néhány sor, amellyel Pallavicini-Andrássy Borbála grófnő 1956-os naplóbejegyzése kommentálta visszatérését a politika élvonalába: „Ez népbolondítás. Látták, hogy gazdasági csőd szélén állnak, látták, hogy egyre nő az elkeseredés. Meg kellett játszani a dolgot. Kiosztották a szerepeket. Önkritikát gyakorolnak. Rákosi nyugdíjba vonul, Nagy Imre bűvészmutatványt ad elő. A kalapban zörgő bilincsek virággá változnak. Varázslat!”
Mennyire jól ismerjük mi is ezt a bűvészmutatványt! Mi mást is tett a baloldal a rendszerváltozás során, mint virággá változtatta a bilincseket, újraosztotta a szerepeket, álságosan önkritikát gyakorolt, hogy tovább élhessen?
Nagy Imre egyedül abban lehetett volna jó példaképük, hogy ő nem akart mindenáron túlélni. De a rendszerváltás posztkommunistái és a jelen szocialistái mást sem akarnak.
Nem a jobboldal választási győzelmei, nem az utcanévtáblák lecserélése az igazi elégtétel, hanem a populizmus miatt kezüket tördelő baloldaliak látványa. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a baloldal a politika totális, csaknem kizárólagos meghatározójából néhány évtized alatt eljutott a politika, mint olyan radikális tagadásáig és ezzel elveszítette kezdeményezőkészségét.
Egyre inkább a semmiben visszhangzik a kérdés: „Mondd, Imre: te mit tennél?”