A szabadságharc gyújtópontjában a szabadság, mint a nemzeti szuverenitás igénye állt, nem pedig valamiféle ideologikus reformkommunizmus.
Június 16-án a posztkommunisták egymást sandán méregetve igazgatják nyakkendőjüket, jelszavaikat, emlékeiket. Sehogy se áll jól nekik az, amit ma magukra öltöttek. Nagy Imre nevét hangoztatják, meg azt, hogy ’56-hősei nem azért áldozták az életüket, ami most van, hanem olyan absztrakt elvekért és értékekért, amiket szerintük csak ők – a szocialisták – képviselnek. Az elvtársak sorra halnak meg, de az ostobaság soha.
Ha identitáspolitikáról van szó, a baloldalnak nincs hűségesebb útitársa.
Mennyire kell önhittnek lennie egy szocialistának, hogy Nagy Imre örökébe lépve azt gondolja, 1956 az ő eszméiről szól és egy reformkommunista kísérlet volt csupán?
nem ideologikus reformelképzelések, nem is a sors szeszélye, hanem egy nemzet akarata.
Tény, hogy a reformkommunista Nagy Imre személye jó támpontot nyújt a posztkommunista baloldal identitásához. Ő valami „mást akart”, így vele kitűnően lehet szimbolizálni a rendszerváltás utáni baloldal létjogosultságát és kádárizmustól való felszínes elhatárolódását. A reformista kísérletként felfogott ’56 a reformkommunista rendszerváltozás ígéreteként jelenik meg előttük. Gyurcsány is ezért fordult olyan bizalmaskodóan Nagy Imre szobrához: „Mondd, Imre: te mit tennél a helyemben?”
A jobboldal tudatosan „felejtkezett el” az utóbbi években Nagy Imre „érdemeiről” és erősítette inkább a pesti srácok kultuszát. Jó okkal helyezte át emlékezetpolitikai súlypontját és a posztkommunista baloldal egyöntetű felháborodása igazolja ennek a lépésnek a létjogosultságát és kulturális rendszerváltásban betöltött szimbolikus szerepét.
Érthető, hogy a jobboldal nem kapkod egy ideje Nagy Imre után, a baloldal viszont hol kisajátítja, hol történelmi szerepét eltúlozva nagy államférfiként állítja be őt, aki egész életében meggyőződéses kommunista volt, és aki alaposan kivette a részét a vörösök gaztetteiből, amíg elvtársai partvonalra nem szorították.
Jól szemlélteti történelmi szerepének ellentmondásosságát az a néhány sor, amellyel Pallavicini-Andrássy Borbála grófnő 1956-os naplóbejegyzése kommentálta visszatérését a politika élvonalába: „Ez népbolondítás. Látták, hogy gazdasági csőd szélén állnak, látták, hogy egyre nő az elkeseredés. Meg kellett játszani a dolgot. Kiosztották a szerepeket. Önkritikát gyakorolnak. Rákosi nyugdíjba vonul, Nagy Imre bűvészmutatványt ad elő. A kalapban zörgő bilincsek virággá változnak. Varázslat!”
Mennyire jól ismerjük mi is ezt a bűvészmutatványt! Mi mást is tett a baloldal a rendszerváltozás során, mint virággá változtatta a bilincseket, újraosztotta a szerepeket, álságosan önkritikát gyakorolt, hogy tovább élhessen?
Nagy Imre egyedül abban lehetett volna jó példaképük, hogy ő nem akart mindenáron túlélni. De a rendszerváltás posztkommunistái és a jelen szocialistái mást sem akarnak.
Nem a jobboldal választási győzelmei, nem az utcanévtáblák lecserélése az igazi elégtétel, hanem a populizmus miatt kezüket tördelő baloldaliak látványa. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a baloldal a politika totális, csaknem kizárólagos meghatározójából néhány évtized alatt eljutott a politika, mint olyan radikális tagadásáig és ezzel elveszítette kezdeményezőkészségét.
Egyre inkább a semmiben visszhangzik a kérdés: „Mondd, Imre: te mit tennél?”
Nehéz időszak volt ez, de örülök, hogy Magyar deklarációja ezt most lezárta, és mostantól kifejezett várakozással vagyok az új és újabb, tiszteletteli, a véleményemhez való jogomért kiálló tiszás kommentek felé.
Marcin Romanowski korábbi lengyel igazságügyi miniszterhelyettes írása.
Mert fogy.
A Tisza-vezér azt állítja, hogy a Blikk addig volt független, amíg az ő kénye-kedve szerint kivették cikkeikből a rá nézve kínos részleteket.
A fiatalabbak kedvéért idézzük fel, mi is jellemezte 1994 és 1998, majd 2002 és 2010 között az MSZP–SZDSZ szoclib kormányzatot.
Az M1 legendás riporterét jelölték az év újságírója díjra.
Pokrovszknál csaknem teljesen bekerítették őket, és már a drónjaik sem segítenek, ha elfogynak az embereik.
