Tény, hogy a reformkommunista Nagy Imre személye jó támpontot nyújt a posztkommunista baloldal identitásához. Ő valami „mást akart”, így vele kitűnően lehet szimbolizálni a rendszerváltás utáni baloldal létjogosultságát és kádárizmustól való felszínes elhatárolódását. A reformista kísérletként felfogott ’56 a reformkommunista rendszerváltozás ígéreteként jelenik meg előttük. Gyurcsány is ezért fordult olyan bizalmaskodóan Nagy Imre szobrához: „Mondd, Imre: te mit tennél a helyemben?”
A jobboldal tudatosan „felejtkezett el” az utóbbi években Nagy Imre „érdemeiről” és erősítette inkább a pesti srácok kultuszát. Jó okkal helyezte át emlékezetpolitikai súlypontját és a posztkommunista baloldal egyöntetű felháborodása igazolja ennek a lépésnek a létjogosultságát és kulturális rendszerváltásban betöltött szimbolikus szerepét.
Érthető, hogy a jobboldal nem kapkod egy ideje Nagy Imre után, a baloldal viszont hol kisajátítja, hol történelmi szerepét eltúlozva nagy államférfiként állítja be őt, aki egész életében meggyőződéses kommunista volt, és aki alaposan kivette a részét a vörösök gaztetteiből, amíg elvtársai partvonalra nem szorították.
Jól szemlélteti történelmi szerepének ellentmondásosságát az a néhány sor, amellyel Pallavicini-Andrássy Borbála grófnő 1956-os naplóbejegyzése kommentálta visszatérését a politika élvonalába: „Ez népbolondítás. Látták, hogy gazdasági csőd szélén állnak, látták, hogy egyre nő az elkeseredés. Meg kellett játszani a dolgot. Kiosztották a szerepeket. Önkritikát gyakorolnak. Rákosi nyugdíjba vonul, Nagy Imre bűvészmutatványt ad elő. A kalapban zörgő bilincsek virággá változnak. Varázslat!”
Mennyire jól ismerjük mi is ezt a bűvészmutatványt! Mi mást is tett a baloldal a rendszerváltozás során, mint virággá változtatta a bilincseket, újraosztotta a szerepeket, álságosan önkritikát gyakorolt, hogy tovább élhessen?