„Az alakulás időpontja nyilván nem a véletlen műve. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején számos drámai felismerés ment végben szerte a világon. Az egyik legfontosabb felismerés az volt, hogy a világot alapvetően az egyre inkább felgyorsuló technoevolúciós folyamatok határozzák meg, és ez egyre több és egyre súlyosabb olyan kérdést, kihívást intéz az emberiséghez, amelyre azért kellene közös válasz, mert a következmények egészen közvetlenül érintenek kivétel nélkül minden embert.
Ám akkor is és az óta is egyre nyilvánvalóbb, hogy noha a kihívás közös, az emberiség mint »kollektív alany«, mint egy egységes válaszadásra képes »kollektívum« nem létezik. Mi több, nemcsak hogy nem létezik, de hosszú távú boldogulását, sőt, egyáltalán a fennmaradását is gyakran egymással tökéletesen szembemenő elképzelések mentén keresi, olyan létstratégiákat alkalmazva, amelyek teljes mértékben kizárják egymás véghezvihetőségét. Bár a Római Klub kezdeményezésére az elmúlt ötven év során negyven úgynevezett »világjelentés« készült el, amelyek igen neves tudósok által jegyzett elemzések, prognózisok, vitaanyagok, ennek az alapdilemmának a megoldásához az emberiség ma sincs közelebb, mint ötven évvel ezelőtt volt.
Ebből a szempontból a Római Klub, részvevőinek minden jó szándéka ellenére, egyértelmű kudarc. Ám egy olyan kudarc, amely menet közben számos igen fontos kérdést tett jóval komplexebbé, számos, az emberiségre leselkedő globális csapdára irányította rá a figyelmet. Ráadásul azt is tudomásul kell venni, hogy a kudarc módfelett tanulságos is lehet. Már persze, ha tudunk és akarunk is tanulni a kudarcainkból. Az ötvenedik évforduló kapcsán érdemes tehát eltöprengeni azon, hogy vajon mi is a kudarc legmélyebb oka, illetve, hogy mit és hogyan tanulhatnánk ebből a kudarcból.”