Május elseje. Töredékek

„Bármiféle emberi – tehát politikai – közösség sajátszerűségét, a „közösségnek lenni” érzületét, a közösséghez való tehetséget a történeti érzék jelenléte mutatja.

Amikor Magyarország örökös miniszterelnöke március 15-én egyszerre unott és eszelős, rekedt ordítással előadja a „félelmetes zsarnok” nevű, B kategóriás magánszámot (papírból olvasva) a Kossuth téren, megfeledkezik róla, hogy március 15-e mégiscsak Petőfi napja.

Petőfi pedig jakobinus volt és republikánus.

Amikor az örökös miniszterelnök, fényesen megnyervén az országgyűlési választásokat és újfönt mellőzvén akárcsak a futó célzást politikájának tartalmára, eldalolta – az őt testvériesen átkaroló helyettese, a népszerű szarvasvadász társaságában – a Kossuth-nótát, akkor is elfelejtette, hogy ki volt Kossuth.

Kossuth liberális volt és szabadkőműves.

Eszünkbe kellene hogy jusson, akárhányszor elénekeltetik velünk a himnuszt gyermekünk iskolai ünnepélyén, hogy ki volt Kölcsey: »a törvényszékek elrendezésének«, a jogállamnak, a törvény előtti egyenlőségnek a fanatikus és doktrinér híve, az első magyar parlamenti képviselő, aki elvi okokból mondott le a mandátumáról (Kossuth Lajos aznap szétküldött szamizdat Országgyűlési Tudósításait gyászkeret övezte). Az ő, a Deák, Eötvös, Lukács Móric, Szemere szellemét a Magyar Helsinki Bizottság épp betiltott börtönprogramja folytatja: a Vélemény a fogházjavítás ügyében már 1838-ban megjelent, a reformkor egyik fő témája volt – és ma…!? A börtönviszonyok pokoliak ma is, ámde most nincsenek felelősségteljes, humanista államférfiak, akik tudnák, hogy az emberséges büntetés a civilizáció egyik legfontosabb jele…

A Hymnus éneklése a magyar diktatúrák rossz szokása. Hagyják meg a szabad magyar társadalomnak, ha majd egyszer létrejön: Kölcsey nem nekik írt.

A magyar kultúra – a régi, az igazi – a szabadságküzdelem, a forradalmiság kultúrája. A szegény magyar jobboldalnak nincs kulturális múltja. Csak politikai jelene. És jövője. De szálljon le a reformkorról és 48-ról. A liberálisok, az egalitárius reformerek szidalmazásáról. Együtt a kettő nem megy.

Csak hát akkor mit fognak szavalni és énekelni.

Csak ellenfeleik írtak emlékezetes verseket és dalokat. Igaz, amúgy nem mentek semmire. A versek, a dalok, az értekezések a fogházjavítás ügyében, a vagyontalanok jogorvoslatának ügyében, a hivatalviselés ügyében: érthetetlenek ma már. Az egész valami piros-fehér-zöld izé, amelyben úgy tetszik, mintha Görgei (nem Görgey!) és Horthy egykutya lenne, hiszen mindketten hivatásos katonák voltak.

De hát ez már így volt az 1880-as években is: reakciós eklektika. Ma a Kossuth (!) téren a nevetséges Horthy-korszakbeli Kossuth-emlékmű mellett ott van Kossuth és hagyatéka két legnagyobb ellenségének, Andrássynak és Tiszának a nevetséges szobra; a nagyképűség emlékműve, a nevetséges Országház mellett, amelyet fölavatásakor kikacagott minden jó ízlésű ember. Mivel már senki nem tudja, mit gondolt Kossuth, Andrássy és Tisza, és miután már mindenki hozzászokott az olyan mulattató esztétikai botrányokhoz, mint az Országház vagy a Halászbástya, ez nem számít – ahogy öregszenek ezek a kődarabok, úgy az egyre tudatlanabb ifjú nemzedékek egyre meghatottabban emlékeznek a réginek tetsző (színtiszta modern utánzat és pastiche) Kossuth térre, akárcsak az ókorra.

És most itt a május elseje.

Eltemetve a történelmi hordalék alatt.”