A szakszervezetek még kételkednek, de már elismerik: a vártnál nagyobb lesz a pedagógusbér-emelés
Átlagosan 21,2 százalékkal tervez a kormány.
Rendet. Rendszert. Tervezhető jövőt. Erre van itt és most szükség az oktatásban a cigányok felemelése érdekében!
„Te most viccelsz? Magyar Bálint? Ő tehet még mindig a dologról?”
Bólintok, de egyértelmű, hogy a beszélgetőtársam azt hiszi, csak viccelek. Aztán hirtelen megdöbben, hogy én ezt komolyan gondolom.
Értetlenkedve kérdez rá, hogy ha a kormánynak volt 8 éve, akkor miért nem tette rendbe az oktatásügyet úgy, ahogyan pedig azt kellett volna, hm? Logikus kérdés, pedig nagyon is
hogy bárki is megértse, miért látom így.
Nekikezdek, hogy elmondjam legalább a kereteit a dolognak, de amikor szóba kerül a Körút és a 200 értelmiségi, aki foglyul ejtette a közvélekedést, akkor hitetlenkedve megrázza a fejét és jelzi, nem igazán kíváncsi arra, én miként is próbálom megértetni vele a saját álláspontomat. És az az igazán szomorú, hogy a helyében én is így tennék: egy kávé fölött negyedórában nem lehet se megértetni, se megérteni a legfontosabb nemzeti sorskérdések egyikét, főleg akkor nem, ha annak a gyökerei valóban több évtizednyi múltban leledzenek valahol.
Éppen ezért megpróbálkozom vele most itt, hogy ne csak ő, hanem nagyon sokan mások is megértsék, meglássák végre, hogy miből és mi következett, illetve következhet még, ha nem állunk neki azonnal annak a munkának, ami a szocializációs folyamatokon, az oktatáson és a munka világán keresztül kínálja fel, illetve kényszeríti ki a társadalmi felzárkózáshoz szükséges megfelelő válaszokat – elsősorban a roma közösségek túlnyomó többségében.
Magyar Bálintnak engedtessék meg, hogy a jó szándékát ne vonjuk kétségbe. Próbálkozott valamivel, amit az adott korszak adott politikai forgatagában szükségesnek, modernnek, előre vivőnek gondolt. Viszont azzal nem számolt, hogy az általa erőltetett liberális (és mondjuk ki: az elméleti oktatáskutatók által felépített és végletesen populista!) megközelítés szinte egy az egyben akarta kidobni a magyar oktatási/pedagógiai alapokat és berendezkedést, és talán túlságosan is korán szeretett volna olyan közegben egy teljesen új oktatáspolitikát megvalósítani, amely arra még nem volt kész.
Idealizált világot láttak maguk előtt, amelyben nincsenek elcigányosodó iskolák, nincsenek társadalmi különbözőségek az iskolai falak között, a különbözőség minden esetben sokszínű és értékekkel teli, illetve feltételezte minden gyermekről és minden családról, hogy racionálisan gondolkodva, a megkérdőjelezhetetlent megkérdőjelezhetetlennek meghagyva tesz önmagáért. A rászorulók, hátrányos helyzetűek (cigányok) ebben az elképzelt, ideális világban minden helyzetben megértők, együttműködők és pozitívak; a kirekesztők, szegregálók, nem kellően befogadók pedig majd előbb-utóbb térdre kényszerülnek és megértik, hogy milyen az européer, haladó gondolkodás, akár még Mátészalkán is túl.
Ehhez persze ki kellett mondaniuk azokat a tételmondatokat, amelyekkel máig küzdünk. Hogy a magyar oktatás korszerűtlen. Hogy a poroszos módszertanok idejüket múlták, és hogy a szigor nem vezet sehova. A retorzió a pedagógia kudarca. A tudás helyett képességeket, kompetenciákat kell fejleszteni. Ne buktassunk, mert az trauma. Több jogot a gyereknek. Kevesebb jogot a tanárnak. Minden jogot a szülőnek. Mindenkinek diplomát. Mindenkinek azt, amit akar, sőt, a legteljesebb szabadságot. Többszörösére emelt egyetemi férőhelyeket.
Felpuhították az óvodai nevelést, valamint megágyaztak a leginkább a tanárokat felelőssé tevő közvélekedésnek. Megjelentek a különböző, kellően modernnek vélt megállapítások arra, hogy a nehezen kezelhető gyerekek valójában miért is nehezen kezelhető gyerekek. (Zárójeles megjegyzés: csoda, hogy felnőtt a 20. században több generáció is anélkül, hogy megállapították volna egyesekről azt, hogy hiperaktívak, vagy éppen SNI-sek, és mégis ember lett belőlük.)
Ez a néhány gondolat mára teljesen
Éspedig azért, mert ezekkel a gondolatokkal ma még mindig küzdeni kell. Még mindig attól véli haladónak magát egy oktatási szakember, ha a finn oktatási modellel példálózik, miközben csak azt felejti el észrevenni, hogy kétszer akkora osztálylétszámokban és sokkal kevésbé szocializált gyerekekkel küzd több ezer iskolában rengeteg tanár, akiknek sokszor még az is komoly kihívás, hogy az őket megillető alapvető tiszteletet megkapják akár a diákoktól, akár azok szüleitől.
És van egy döbbenetes folyamat: ezeknek a gyerekeknek a száma nő. Megismétlem, még több lesz az olyan gyermek, akiknek a szocializációja (egyszerűbben fogalmazva: a társadalmi, gazdasági, kulturális felzárkózáshoz szükséges alapvető nevelési alapjai) hiányosak lesznek. A jelenlegi magyar közoktatási rendszer viszont nem tud velük mit kezdeni, hiszen bármilyen szigorítás, bármilyen olyan intézkedés, amely megpróbálná egy kicsit is gatyába rázni a Magyar Bálint-i örökséggel küszködő magyar közoktatást, az azonnal éles hazai és nemzetközi kritikát kap azoktól, akik nem akarják látni, milyen romlásba vezet annak a korszaknak a még mindig kísértő szellemisége.
Nézzünk néhány konkrét példát: Az Orbán-kormány kötelezővé tette az óvodát. Korábban ez csak az iskolát megelőző utolsó óvodai évre vonatkozott, de ez a döntés minden gyereket (minden gyereket – érthető?) beterelt az óvodába. Természetesen azonnal jött a balliberális oldal siráma, hogy ez majd miért is lesz rossz leginkább a hátrányos helyzetű családoknak. Miközben pedig leginkább nekik próbál segíteni, és pedig úgy, hogy nem is kell külön kihangsúlyozni, hogy ez sokat tehet a hazai cigányok felzárkózásáért. Aki nem csak könyvekből, meg kutatásokból érdeklődik a hazai oktatás-nevelés iránt (azaz, a köznapi emberek többsége), az érti, hogy miért fontos ez.
Ugyanilyen lesajnáló fintorgás kísérte az egész napos iskola gondolatát, hogy aztán valódi felháborodásra találjanak végre okot azzal, hogy a családi pótlék folyósítását az iskolalátogatáshoz kötötte a kormány. Pontosabban
Én, aki vidéken dolgozom, látom, hogy ezek az intézkedések igenis sokat segítettek abban, hogy valamilyen irányba elmozdítsuk a hátrányos helyzetű közösségeket, és gyerekek végre közelebb kerüljenek az iskolához, illetve ahhoz, hogy az oktatásban meglévő lehetőségeket kihasználva maguk is formálhassák a jövőjüket.
Megjelent az ingyenes tankönyv, az ingyenes óvodai és iskolai étkeztetés, rengeteg állami iskolai megújult, azaz, történtek komoly előrelépések.
Ugyanakkor az elmúlt 8 év nem volt elég ahhoz, hogy az igazán súlyos nehézségekre is jó válaszok szülessenek, leginkább azért nem, mert itt, ezekben a témakörökben volt (és lesz!) várható leginkább a balliberális oldal teljes keresztbe fekvése, a leghevesebb ellenállása. Hiszen politikailag nem igazán korrektnek vélt válaszok is lehetnek eredményre vezetők, vagy éppen olyan tabuknak kellene nekimenni, amelyeket a balliberális értelmiség folyamatosan a szőnyeg alá söpört vagy nem akart észrevenni.
Ugyanakkor a kormánnyal szemben megfogalmazható hazai és egyre jelentősebb nemzetközi kritikákban (küzdelemben) kellenek azok a bluechip papírok, amikkel remekül lehet kereskedni a brüsszeli, a strasbourgi és a washingtoni demokrácia-börzén. És tökéletesen megfelel erre a célra például az oktatási szegregáció kérdése vagy éppen az állami és egyházi iskolák egymással szándékkal történő szembefordításának a kísérlete, az erkölcstan vagy éppen a hittan támadása, valamint a hazai pedagógus-képzés minőségének a folyamatos leszólása, és a nem kellően sokszínű/toleráns iskola képének az általános jellegű bemutatására tett kísérletek.
Ezen változtatni kell. Mármint azon, hogy még mindig olyanok véleménye legyen kellő súlyúnak tűnő (a jelek szerint külföldön nem is hiába), akik tanítanának, de jelen pillanatban sokkal szívesebben játszanak ellenzéki forradalmárt néhány demonstráció erejéig, vagy
Ahol nincs hetente több tucat tanárverés, és ahol az iskolai erőszak nem válik mindennapossá egyre növekvő számban egyes iskolákban, néha bizony etnikai háttérrel is.
Ki kell mondani, hogy az iskolának járó tiszteletet vissza kell adni. Egyértelművé kell tenni, hogy a magyar társadalom, gazdaság és kultúra megmaradása függ attól, hogy visszaköltözik-e a rendpártiság az oktatásba, vagy marad a jelenlegi állapot. Az a helyzet, amelyben ma már szinte a diák és a családja, meg a Körúton belüli 200 értelmiségi mondja meg a sokat küzdő tanárnak, hogy mikor, mit és hogyan kellene neki, a pedagógusnak tennie, illetve, hogy mit és mikor méltóztatnak majd ők tenni a gyerek oktatási előbbre jutása érdekében. Ez nem mehet így tovább.
A rendpártiság nem egy szitokszó. Azt jelenti, hogy mindenki érti, mindenki tisztában van vele, hogy neki mi a dolga, felelőssége, kötelessége az oktatásügyben. Tanár, diák, szülő, oktatáspolitikus egyaránt.
Nézzük, milyen tendenciák zajlanak, mik azok, amikre valóban reagálni kellene (ahelyett, hogy minden gyerek kezébe kommunikáció és turizmus diplomát álmodunk):
Nő a cigánygyerekek száma és aránya. Ez önmagában nem gond, a probléma az, hogy sokan közülük nehéz sorsú családokba születnek, ahol a szocializációs folyamatok sokszor hiányosabbak, mint a többségi családok esetében. A teljes népességen belül a cigánygyerekek aránya az 5 év alatti korosztályban akár 20% fölött is lehet ma már. Ez kihat a jövőre, ezt mindenki látja ma már.
A fentiekből az következik, hogy az ország egyes részein, a főváros egyes kerületeiben először az óvodák cigányosodnak el, aztán az iskolák. Önmagában ezzel sem lenne baj, ha a gyakorlat nem azt bizonyítaná be, hogy ezeknek a gyerekeknek nagyon magas aránya nem kellően iskolaérett akkor, amikor elkezdi az iskolát. (az értetlenek számára leírom: nem azért iskolaéretlen, mert cigány, hanem azért, mert hátrányos helyzetű, nehéz sorsú családból jön)
A nem kellő iskolaérettség sok esetben abból ered, hogy otthon hiányoznak azok a tárgyi és személyi feltételek (vagy legalábbis hiányosak), amelyek az óvodai nevelést kiegészítenék, megerősítenék. Hiába hallok egy szép mesét az óvodában, ha ugyanez nem, vagy csak nagyon ritkán jelenik meg otthon. (Nem általánosítok, de sajnos sok cigány családban ez igenis így történik)
A nem kellően iskolaérett gyerekekkel az általános iskolai pedagógusok komoly nehézségek árán jutnak csak előbbre. Ez vonatkozik képességbeli hiányosságokra is, de komoly probléma a nem megfelelő szocializáció is, és az évek elteltével egyre nehezebben nevelhetők ezek a gyerekek az iskola falai között (elméletben ez nem is lenne feladata a pedagógusnak!)
Ez visszaveti a tanítás színvonalát és felgyorsítja azokat a folyamatokat, amelyekben egyes szülők kiveszik és másik iskolába íratják a gyermekeiket. Itt kell megjegyezni, hogy sok településen spontán szegregáció történik: alig születnek többségi gyerekek, és azért jönnek létre cigány osztályok/iskolák, mert nincsen másfajta gyerek a faluban.
Az általános iskolát befejező cigánygyerekek többsége a szakmát kínáló iskolák felé fordul, mert a megszerzett tudása, képességei nem igazán engedik az érettségit adó iskolákba való bejutást. Akinek mégis, azok viszont jó eséllyel akár a diplomáig is eljutnak már!
A szakmát kínáló iskolákban a fenti folyamatokból adódóan nő a számuk, de nő a körükben a lemorzsolódás is, azaz hiába jelenik meg relatíve sok cigánygyerek a szakképző iskola kapujában (és kap ezzel esélyt, hogy szakmát szerezve akár háromszor annyit keressen, mint a közmunkás szülei), nagyon sokan közülük nem fejezik azt be, nem szereznek szakmát.
Mindebből pedig az következik, hogy nagyon gyorsan és nagyon sokan lesznek azok a hátrányos helyzetű, többségében cigány fiatalok, akik 20 éves korukra gyakorlatilag semmire sem lesznek használhatók, miközben a szakmaszerzés révén komoly esélyt kaptak arra, hogy elhelyezkedjenek az elsődleges munkaerőpiacon.
Ha pedig ezt a következő 15-20 évre vetítjük előre, akkor láthatjuk igazán, milyen fontos lenne most, ebben a pillanatban megértetni mindenkivel, hogy akkor miért is kellene az óvodai nevelést, meg az iskolát komolyan venni.
Mindezek akkor ki is jelölik, hogy akkor a rendpárti oktatás hogyan és miben segíthetne a társadalmi felzárkózás folyamatában:
mert ezt a hátrányos helyzetű korosztályt (illetve annak jelentős részét) simogatva és szép szóval már nem igazán lehet abba az irányba terelni, hogy szakmája és használható tudása legyen. És úgy tűnik, önmaguktól nem igazán akarják belátni, hogy a jelenlegi gazdasági helyzet miért kínál komoly esélyt nekik arra, hogy sokkal jobb soruk legyen, mint a szüleiknek, azaz valós társadalmi felzárkózás részesei lehetnének, de arról nekik kell dönteniük. Nekik. Ne Megasztár-győztesek akarjanak meg ügyeskedő jampik akarjanak lenni, hanem varrónők, villanyszerelők, ápolónők, ácsok, teherautósofőrök.
Továbbiak, amik kellenek: több tiszteletet a tanároknak! Több társadalmi megbecsülést a tanároknak! Több elvárást, nagyobb terhelést 10 éves kor alatt! Közbenső iskola-előkészítő évet azok számára, akik nem kellően iskolaérettek, de ennek a periódusnak iskolai keretek között kell megvalósulnia! Több felelősséget a szülőkre! Több retorziót olyan helyzetekben, amikor a pedagógus és az oktatás tisztelete szenved csorbát – legyen az tanárverés vagy az oktatás hasznosságának a megkérdőjelezése! Több iskolai konfliktus-kezelő foglalkozást, ha kell, iskolarendőrséget! A drog visszaszorítását! Pályaorientációt! És ami a legfontosabb: a liberális oktatáspolitika teljes negligálását!
Készült több évnyi valódi terepmunkát, családokkal való közös munkát, és óvónők, óvodai dajkák tanárok, védőnők, helyi szociális munkások sok-sok tucatjainak a meghallgatását követően.