Lemagyarozva

„Női ruhabolt Dániában, két alkalmazott, egy idősebb és egy fiatalabb. Viszek pár cuccot a próbafülkébe, nem adnak számkártyát, véletlenül se sorjázzák át az orrom előtt a vállfákat, hogy öt vagy hat. Az idősebb pár mondatot mond dánul a függöny előtt, a hang felém irányul, ezért kikukucskálok, s jelzem, hogy sajnos nem értem. Angolul folytatja, hogy elnézést, azt hitte dán vagyok, s igazából csak azt akarta felajánlani, mutassam meg magam, ha bizonytalan vagyok, négy szem sokkal többet lát, mint kettő. Jön a fiatalabb, ő is dánul beszél hozzám, ő is szabadkozik, jaj, azt hitte, hogy… de ha már így mindketten »elmértek« ugyan, árulnám már el, milyen nemzetiségű vagyok valójában.

Magyar, mondom.

»Nahát«, csapja össze a kezét az idősebb, »pedig egész normálisnak néz ki«, szó szerint így mondja. Megnyúlhat a képem, mert könnyedén felkacag, hogy bocsánat, csak viccelt, én pedig el akarom hinni, hogy valóban tényleg csak egy »joke« volt. Amikor megfordulok, látom magam a tükörben, ők persze nem látják, amit én, hogy a vállamon ott ül az egész országimázs, s hiába húznám ki magam alóla, ezt a terhet nem tudom csak úgy levetni magamról, mint előbb azt a csíkos kis ruhácskát, ami szűknek bizonyult.

Olyan szűknek, hogy nemigen kaptam benne levegőt.”