Ne tagadjuk meg a politizálás jogát!

„Az általános választójogból következik, hogy minden polgár politikus, hiszen tőle származik az a felhatalmazás, amellyel a politizálásról szóló döntést meghozzák.

Az is vitatható, hogy egy ilyen döntésre egyáltalán adható-e felhatalmazás. De itt és most elég annyit belátni, hogy még ha egy ilyen felhatalmazás létezne is, a felhatalmazó – a polgár és a polgárok társulása – politikai értelemben előbb létezik, mint a felhatalmazott. Ennélfogva megilleti őt/őket a politizálás joga, vagyis minden olyan jog, ami a véleményformáláshoz, a meggyőzéshez, a nyilvánossághoz fűződik. Nemcsak egyénekként, hanem egyének társulásaiként is.

Természetesen semmi akadálya, hogy a politikai jogok mellett politikai kötelességekről is beszéljünk. Az alkotmányos rend és a törvények betartása, a nyílt és tisztességes beszéd ilyen. Ezek a kötelességek a polgárokat is terhelik; más kérdés, hogy megszegésük szankcionálása nehézkes, ráadásul kisebb a kötőerejük, mint a jogi kötelezettségeknek. A bírói, sőt alkotmánybírói gyakorlat köztudomásúlag politikai véleményként sok olyan beszédmódot is véd, amit az erkölcs vagy a magánjog tilt. Vagyis maga a jog tekint úgy a politikára, mint amelynek a határai szinte mindent magukba foglalnak, ami egy politikai közösségben témaként, véleményként, értékítéletként fölvetődhet.

Bármit gondolunk egy polgárról vagy civil szervezetről, nem zárhatjuk ki őket a politikából. Azzal ugyanis önmagunk kizárására is javaslatot tettünk.”