Most már biztos, Budapest megőrült

„Elkezdhetnénk beszélgetni arról, hogy hogy mit is akarunk ebben az országban csinálni, és elkezdhetnénk szerveződni azért, hogy lezáruljon a kulturális alapon megosztott táborok és szimbólumok uralta korszak, és végre arra fókuszáljunk, hogy hogy is élünk, és hogy miről szeretnénk, hogy szóljon a politika.

Ehelyett liberális aktivisták vezetik a No pasaran! molinó mögött vonuló jobbikosokat az oktogoni goabuliba — abszurd rendszernek abszurd ellenzék. A tüntetés belesimul a tavaszi zsongásba, a turistáknak szelfi-alapanyag, legény- és leánybúcsuk fonódnak a szövetébe gond nélkül, a boltosok agyfaszt kapnak, majd ha lement az össznépi búsulás, akkor a szkinhed lever egyet a sétáló anarchistáknak.

Jegyezzük meg, hogy a NER-rel szembeni indulat és gyűlölet nem szimbolikus. Emberéletek százezrei száradnak e rendszer lelkén, nem az absztrakt lopások, hanem a szisztematikus rohasztás és az intézményesített gonoszság miatt, az egészségügytől kezdve az oktatáson át a lakhatásig, minden területen, ahol az államnak a dolga az volna, hogy az állampolgárt védje, ehelyett azonban csak hasznot hajt belőle a kormányközeli csókos-tőkés réteg.

Ez az indulat, ha nem lenne foglyul ejtve az elnyomás fifikás függési viszonyaiban, törne-zúzna-aprítana, gyújtogatna és akasztana, mert akinek elvették az életét, az nem lesz rest elvenni másét bosszúból: s bár közös érdekünk, hogy ez az indulat csillapítva legyen, olyan módon, hogy egy konstruktív építkezésbe lehessen becsatornázni, most megint az lesz, hogy valakik ráülnek a puskaporoshordóra, dorgálják a népet jogos haragjáért, jómodorra intenek, és remélik, hogy ha egyszer felrobban, őket majd nem röpíti a levegőbe.

Április nyolcadikán valami véget ért. A korszak, amelyben a legkisebb rossz jobb, mint az aktuális főgonosz, s ezért kívánatos igazodni a jólértesült (liberális) közvéleményhez (melynek hangadóinak zöme félművelt holdkóros, csak valami rejtélyes oknál fogva kaptak egy megafont) lezárult. Kipróbáltuk, nem jött be, s ildomos volna elgondolkodni a miérteken, hátrébb lépni egyet-kettőt, hagyni, hogy kibontakozzon valami új. Az lenne az igazán történelmi tett.

S ez az, amit épp elszalasztunk. Tort ül a téboly.”