Ez az ellenzék hét fő kihívása

1. Gyurcsány. Kell még valamit mondanom, Ildikó? Jó, csak annyit: amíg az ellenzéki oldalon politikailag él és mozog Gyurcsány Ferenc, bármilyen ellenzéki összefogásos vagy együttműködésre annyit kell csak mondania a kormányoldalnak: Gyurcsány. És kész. Gyurcsány Ferenc a Fidesz lottó ötöse, vagy mint az autós kártyában a Lola-T. Mindent visz, mindent üt.

Nem elég, hogy 2004 és 2009 közötti kormányzásával, Őszöd után a hatalomhoz való több évnyi hiábavaló ragaszkodásával leamortizálta az országot egykor uraló, behálózó baloldalt, még kilenc évvel bukása után is itt kísért közöttü(n)k. És mivel láthatólag most sincs kedve visszavonulni, a Gyurcsány-jelenség az ellenzék előtt álló egyik legnagyobb kihívás marad. 

2. A szocialisták önfelszámolása. Látva azt, hogy a NER egy meghirdetett ideológiából, egy kifüggesztendő nyilatkozatból nyolc plusz x év alatt valódi rendszerré érett, a szocialisták 2010-ig és azután elkövetett lassú, (ön)kínzó harakirije, önfelszámolása, önfeladása politikatörténeti művek, politológiai tanulmányok sorát szülhetné. Az MSZP az állampárti gyökeréből eredően, a félsikerű rendszerváltásnak köszönhetően a posztkommunista Magyarország legbefolyásosabb, legszervezettebb, mélyen a társadalom szöveteibe gyökerezett pártja maradt, a lakótelepi proliövezetektől a legmagasabb politikai, állami, gazdasági és homályzónás elitig. Mintegy másfél évtizedig – akkor is, amikor épp jobboldali kormány volt hatalmon.

Az MSZP 2002-es győzelme után viszont, hiába állt rendelkezésükre kétszer négy év, a kormányzásra, a dőzsölésre, az urbánus (bal)liberális értelmiségnek való megfelelésre koncentrálva sikerült nekik az a bravúr, hogy kormányzás közben sorvadtak el a vidéki hálózataik, egyáltalán, a társadalomhoz fűződő élő, kommunikációra, visszacsatolásra alkalmas kapcsolataik. Horn Gyula elhunyt, de az elmúlt két évtized szocialista vezetése itt él közöttünk: az érintetteknek nem kéne feltenniük nekik a kérdéseket, hogy mit (nem) csináltak, hova tűnt a hálózat, hová tűnt a magyar társadalmi valóságok ismerete, hogy tehették ezt, és, nos, hol van a pénz?

és minden eddiginél kevesebb eszközzel vághatnak neki a következő négy évnek.

3. Az urbánus értelmiség önbefalazása. Évszázados történet ez, könyvek és tanulmányok születtek és remélhetőleg fognak születni erről. A magyar baloldali és liberális értelmiség, valamint a magyar vidék valósága, életfelfogása, filozófiája, világról alkotott elképzelései között újra szakadékok tátonganak. Így volt ez 1918-19-ben, így volt ez a rákövetkező évtizedekben is – de nem volt ez például így a kései Kádár-korban, ahol az „Öreg” képes volt egyensúlyozni Aczél Györgyék és a téeszelnök-Magyarország meg a kispolgár-Magyarország világa között. Ahogy Horn Gyula is egyesíteni tudta a balos népfrontot pár évre.

A könyvtárszobájába zárt városi értelmiség toposza persze egy régi, közhelyes toposz, amit jó lenne, ha meghaladna a 21. század. De elég például Vajda Mihály Lukács-unoka filozófus „jobbágy-mentalitású tömegekről” és „erősen zsidó mentalitású” értelmiségről szóló friss eszmefuttatásaira gondolni, hogy lássuk: ezek az ellentétek, kölcsönös averziók és meg nem értések bizony az újabb évszázadban is itt vannak, itt hatnak közöttünk. Amíg a baloldali-liberális ellenzék nem tud újra valamifajta közös hangot találni a budapesti hangadói és a vidéki tömegek világképe között, ez a törésvonal az egyik legnagyobb kihívásuk marad, tartósan.

4. Az előbbihez kapcsolódóan: a vidék újrafelfedezése. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Ugyan a választás másnapján már rájöttek erre az ellenzéki éceszgéberek, de rögtön ezután a vidékről alkotott tévképzeteket kezdték ismételgetni, ami újabb bukáshoz vezet, ha nem igazítják a valósághoz. Mert hogy most terjed az a magyarázat, hogy A Vidéken e pillanatban az orbáni feudalizmus tombol, ahol alávetettségben, szegénységben és tájékozatlanságban tengődő tömegek várják, hogy a Városi Értelmiség elhozza nekik a Fényt. Súlyos tévedés. Az sajnos igaz, hogy az elszegényedett aprófalvakban vannak olyan polgármesterek vagy más potentátok, akiktől a közmunka és a helyben való megélhetés függ, és ezt egyes vezetők ki is használják. Ugyanígy igaz, hogy vannak olyan úrhatnám és korrupt polgármesterek, akik a kelleténél jobban rátelepedtek egy-egy kisváros életére. A Rokonok világa ma is él Magyarországon, kiirthatatlanul, sajnos. A polgárosodás nem ért el minden társadalmi csoportot, és a polgárosodás nem csak a fizetések emelkedéséből áll. De ettől függetlenül

mint amennyire azt Budapestről elképzelik. Van egy széles vidéki (és persze fővárosi) autonóm középosztálybeli tömeg (legalsó szinttől a legfelsőig), akik az égvilágon semmilyen függésben nincsenek sem a helyi, sem az országos hatalomtól, ellenben így is merészelnek jobboldaliak lenni és a legtöbb kérdésben egyetérteni a kormánnyal. Vagy a kormányoldal hibáit, bűneit, hiányosságait látva, de az eredményeket melléje rakva, mindent mérlegelve mégis mellettük szavaznak. A magyar valóság megannyi szektora, szereplője tartozik ide, azok az átlagpolgárok, akik a társadalmunk közepét alkotják: iparosok, vállalkozók, mesterek, szakik, jogászok, gazdák, orvosok, könyvelők, szolgáltatásokat végzők és még megannyi más középosztálybeli figura. Ők nem tudatlanságból vagy feudális függésből, hanem saját világképükből és tapasztalataikból adódóan szavaznak a Fideszre – mivel vagy a lehető legjobb választásnak, vagy a legkisebb rossznak tartják azt. Mindkettőre van példa, talán minden olvasó ismer ilyeneket. Az ő megszólításuk és meggyőzésük a mai baloldal előtt álló hatalmas kihívás.

5. Pénz. A háborúhoz ugye pénz, pénz és pénz kell. A politika is jelentős részben háború, ahhoz is pénz kell a köbön. A baloldal ezt a pénzt a saját bő esztendeikben – lásd fentebb – elherdálta, elsíbolta vagy el se költötte. Elég kellemetlen, mert mostanra, a harmadik ellenzékben töltött ciklusra már csak az állami apanázs marad nekik, illetve a külföldi források, legalábbis egyes köreiknek. Utóbbi pedig mintha már magára vonta volna a kormánypárt fürkésző figyelmét, így ezek az idegenből érkező források nyilvánvalóan a politikai viták és játszmák kereszttüzébe kerültek és fognak kerülni. És emellett az ilyen eredetű források természetesen létező demokrácia- és szuverenitás-dilemmákat vetnek fel, amikre válaszokat kell találni.

Egy kézenfekvő válasz lehet például a valódi önszerveződés. A kormánnyal szemben álló erőkre gyakorlatilag ugyanannyian szavaztak, mint a kormányra. Jelentős, több milliós tömeg ez. Ez a tömeg legnagyobb részben itt él, dolgozik, pénzt keres Magyarországon – a gazdasági növekedés hatására jellemzően egyre több pénzt. Akinek fontos az ellenzék újraszerveződése, akár a pártok, akár a civil mozgalmak vagy a nyilvánosság, média terén, annak most, a teljes vereség utáni pillanatban áldoznia kell arra, hogy valami újra felépüljön a romokból. Egy több mint kétmilliós tömeg ezer forintos vagy tízezer forintos nagyságrendben számolva is elég nagy summát tudna összepakolni különböző célokra – ha képesek az önszerveződésre. Ez a legnagyobb kihívások egyike az ellenzék számára.

6. A féloldalasan maradt kétpártrendszer. Emlékszem, 2006 késő tavaszán, amikor másodszor nyert az MSZP-SZDSZ koalíció, jöttek az elemzések arról, hogy most már utolértük a Nyugatot, itt a stabil kétpártrendszer és mostantól ez fogja meghatározni a magyar politikát. Aztán jött Őszöd... Most, 2018-ban a Fidesz centrális erőterét gondolják annak hívei és ellenfelei örök életűnek. Pedig ez is egy politikai konstrukció, amit a Fidesz és Orbán Viktor tart egyben, mindennapos küzdelemben, és persze ezt próbálják lebontani az ellenfelei. Most harmadszor nem sikerült ez a lebontás. Ez csak akkor sikerülhet, ha a 2011-től élő választási rendszer sajátosságaihoz alkalmazkodnak.

A választási rendszerünk egyszerűen a kétpártrendszernek kedvez, amit elég nehéz úgy kihasználni, ha csak az egyik nagy párt van benne a játszmában, az ellenzékiek pedig kisebb-nagyobb egységekre szétesve dulakodnak jellemzően egymással. A Fidesz érdeke persze az, hogy ez így is maradjon, lásd centrális erőtér. Az ellenzék érdeke viszont az, hogy a romokból valami olyan erő épüljön fel, ami ezzel fel tudja venni a versenyt. A két nagyjából egyenlő választói tömeg most is megvan. Két nagy párt versengése esetén van esély a kormányváltásra. Az, hogy egy ilyen új nagy ellenzéki tömegpárt, „népfront” hogyan tud létrejönni, nos, az igencsak nagy kihívás az ellenzék előtt, de ezt a játszmát le kell folytatni. Nem lesz egyszerű, lásd az első (Gyurcsány) és a második (szocialisták) pontot. De ott van Olaszország vagy Franciaország esete: a baloldal (balliberális oldal) is újra tudja szervezni magát, ha kell, egy népfront jellegű nagy párttá, ha ez az érdeke. A Fidesz is képes volt ellenzékből többször is megújulni, ha kell, két ellenzéki ciklust is végigküzdve próbálgatni, majd megtalálni a nyerő formulát. Végezze el az ellenzék is a saját melóját, akkor majd lehet változás.

7. A hit kérdése. A melót el kell végezni, csak kivel és hogyan? Ez az utolsó, de nem kevésbé fontos kihívása az ellenzéknek. És van egy rossz hírem: a korszellem nem ennek kedvez. A világunk megváltozott: pontosabban a kommunikációnk, a nyilvánosságunk, a figyelmünk, a szellemi és akár a fizikai kitartásunk is. Orbánék a mostani, többszörösen biztosított teljhatalom eléréséhez harminc évnyi melót, teljes életüket, karrierjüket tették bele a politikai küzdelembe. Ezt mind rajongói, mind esküdt ellenfelei el kell, hogy ismerjék. Orbánék beletették a saját munkájukat a több évtizednyi politikacsinálásba, politikai építkezésbe. Orbánnak a Fidesz és a NER az életműve.

Az ellenzékben olyan emberek tömegeire van szükség, akik egy új hálózatépítés minden szintjén itt és most felteszik az életüket és karrierjüket arra, hogy belépnek a politikába és hosszú távon benne is maradnak.

Hanem évekig, ciklusról ciklusra. Nem csüggedve, nem feladva, nem belső és nem is külső emigrációba vonulva. Akkor is, ha sikerre jut a politikai erő, aminek dolgoznak, és akkor is, ha kudarcot vall. Akkor is, ha a következő választáson kormányra kerül, akkor is, ha ellenzékben marad, akár ciklusokon keresztül. Kemény és súlyos vállalásokat kell tenni. Ehhez nem árt némi hit a saját világképben, akarat annak megvalósításához, politikai tehetség a mindig változó valósághoz való idomuláshoz. Stratégiák és taktikák nap mint nap való megfogalmazásához. Hálózatépítéshez. Hierarchia működtetéséhez. A hálózatban és hierarchiában való létezés vállalásához. Jóban és rosszban való kitartáshoz. Elköteleződéshez. Idő és pénz politikai célokra való áldozásához. Mások meggyőzésének (és az ellenfelek elbizonytalanításának) művészetéhez. A politikai csaták megnyeréséhez, a vereségekből való tanuláshoz és örök megújuláshoz.

Megvan ehhez az ellenzéki politizáló tömegek és azok vezetőinek tehetsége, kitartása, szerencséje – és legfőképpen hite? Most, 2018 tavaszán? Ha valami, akkor ez az ellenzék előtti legnagyobb kihívás most.