Ha szombat, akkor tüntetés

„Múlt szombaton jó volt. Most szombaton megint megyünk, talán kitart a múlt heti öröm. De utána már más kell, több kell. Valódi, konkrét követelés: mi az, amit most tervezünk elérni. Különben kihűl a »szombat esti láz«. Ezt a címet viselte az én generációm egyik kultuszfilmje. A John Travolta alakította Tony hét közben részese a napi robotnak, a rendszer engedelmes alkatrésze, de szombat esténként fehér öltönyt húz, és – legalább pár órára a diszkóban – sztár lesz, hős lesz. Aztán visszatér a hétköznapok reménytelenségébe.

Könnyen járhatnak így a mi szombati fiaink és lányaink is. A Kossuth tér után egy kicsit vidulhatnak az Oktogonon, aztán beteszik az előszobaszekrénybe – ahogy Travolta egykor a szombati fehér öltönyt – a jópofa tábláikat, a feliratos pólót, és csak a következő szombaton húzzák elő újra. Rosszabb esetben csak akkor nyúlnak majd a szekrénybe, amikor csomagolnak a londoni gépre.

A tüntetések maradhatnak csak hétvégi bulik, de kinőhet belőlük akár egy népmozgalom is. Van rá példa. Spanyolországban pár éve tömegeket aktivizált a »Los Indignados«, vagyis a felháborodottak mozgalma, amelyből félmilliós taglétszámú párt is született. Először ők is csak egyetlen demonstrációt akartak szervezni, a politikai és a gazdasági elit összefonódása és túlhatalma ellen. Mi talán kevésbé vagyunk felháborodottak? A szomszédunkban máris sok konkrét követelését elérte a »Tisztességes Szlovákiáért« mozgalom tüntetéssorozata. Lemondásra kényszerült a rendőrfőkapitány, a belügyminiszter, a miniszterelnök, megbukott a kormány.

Nem gondolom, hogy ha mi hasonló módon heteken át kivonulnánk a tisztességes Magyarországért, akkor hipp-hopp lemondana a kormány. Ahhoz túl sok vesztenivalója van. Új választás sem lesz hamarosan, nem látom értelmét ezt követelni. Az ellenzéki pártok összefogását sem érdemes a térről előírni, amikor azt sem tudjuk, mi lesz a Jobbikból, az LMP-ből. Nem leszek ezzel túl divatos, de nem kívánok összeborulni az állítólag szintén tüntető volt érpataki polgármesterrel, és nem fogom megszeretni azokat az árpádsávos zászlókat sem, amelyeket a Jobbik kamaszkorában a vészkorszakot idézve választottak ki maguknak a sok történelmi zászló közül. Nem hiszek az európai és az árpádsávos lobogók nem létező összhangjának giccsében. Most nem Gyöngyösinek és Sneider Tamásnak kell a nyakába borulni (ki tudja még, merre viszik a pártjukat), hanem bevonni szavazóik közül a túlhatalom őszinte ellenfeleit egy konkrét, demokratikus cél kiharcolásába. Azokat a térre vonuló fiatalokat, akiket nem a végig sem gondolt radikális politikai eszmék, hanem csak a radikális stílus, a »kiállás« meg a közösségi élmény vonzott arra az oldalra. Az ország érdeke az, hogy azt az élményt igazabb zászlók alatt találják meg.”