A nemzeti tragédiák nem lehetnek olcsó kufárkodás tárgyai.
Hírét vettem, hogy júniusban egy „Trianon-rockoperát” tekinthet meg a budapesti Hősök terén a nagyérdemű publikum. A produkció rendezője az a Koltay Gábor, akinek nemcsak a magyar filmművészet történetének egyik legpocsékabb alkotását, a Honfoglalást köszönhetjük, hanem aki a kései, bomló-málló-lábszagú kádárizmus egyik legbizarrabb köztéri produkcióját, az Itt élned, halnod kell című történelmi misztériumjátékot is színpadra állította ugyanazon a helyszínen, 1985. április 4-én.
Hiába, a szolgalelkűség és a mindenkori hatalomhoz való dörgölőzés időtálló jellemvonások e lángoktól ölelt kis országban, a nacionalista giccs pedig minden rezsimben kelendő mákony. (Engedjenek meg egy halk közbevetést: tanulmányozzák a Ceauşescu-féle Cîntarea României – Megéneklünk, Románia – tömegmozgalom történetét!)
Engem még úgy neveltek, hogy
A versailles-i Trianonban 1920. június 4-én aláírt „békeszerződés” a magyar állam történetének egyik – Muhi és Mohács utáni – legnagyobb tragédiája: az Osztrák-Magyar Monarchiával együtt a történelmi Magyar Királyság megbukott.
Ez a minden bizonnyal végleges bukás elválaszthatatlan az 1914 előtti, szívemnek kedves, régi, arisztokratikus Európa erkölcsi és szellemi bukásától; a verduni vérszivattyútól és Flandria pipacsmezőitől, Isonzótól és a Bruszilov-offenzívától, a Balkántól és Gallipoli véres szirtjeitől. Elválaszthatatlan a történelmi magyar állam vezetőinek a Nagy Háború előtti és utáni balgaságaitól, ostobaságaitól és bűneitől is, amiképpen a győztesek végzetes vakságától és a históriai jogon nyugvó történelmi monarchia kárára érvényesített „nemzeti önrendelkezés” délibábos ábrándjától is.
Elnyertük ugyan az évszázadok óta vágyott nemzeti függetlenséget, de máig szűknek érezzük a ránk szabott ruhát.
Függetlenségünk ára az a végzetes út lett, amely a második világháborúhoz és 1944-hez vezetett. Talán egy erélyes Habsburg-trónörökös vagy később egy Mannerheim tábornagy tehetségével megáldott államférfi többet tehetett volna a történelmi magyar állam és a függetlenné vált Kis-Magyarország fennmaradásáért, mint azok, akik 1914-1944 között kormányozták az országot.
Kisebbségi sors, szétszakított családok, elvesztett vagyon és kilátástalanság. Amit a Nagy Háború megrázkódtatása a férfiemberek egy egész nemzedéke számára jelentett, azt Trianon hozta el a hajdani hátország lakóinak milliói számára. Aki ezt tagadja, nem csak ostoba, hanem érzéketlen is. Aki pedig ebből vásári komédiát csinál, az gyalázatos.
Éppen ezért Trianon tragédiáját mindenképpen elválasztanám attól, ami annak ürügyén történt és azóta is történik. Mind a nacionalizmus, mind az irredentizmus ízlésem és meggyőződésem ellen való jelenségek, egyik őrületben sem vettem és veszek részt, és erre a jövőben sem mutatok semmiféle hajlandóságot.
Az irredenta hőzöngést és a nemzeti kézműves fájdalomipar vérlázítóan giccses portékáit, kezdve a Nagy-Magyarország alakú faragott fatányéroktól az egészen apró „Trianon-relikviákig” legalább annyira kártékonynak tartom, mint a nemzeti ügyekkel szembeni internacionalista közöny kísértését.
Az Európai Unió nem gyógyír az országcsonkításra; a nemzeti érzésekkel kufárkodó nacionalizmusnak pedig semmi köze az igaz hazafisághoz, amiképp a nacionalistának sem, aki mindig elsőként üti az áruló bélyegét honfitársai homlokára.
Egész életemben élt bennem egy kép Magyarországról, amely nem csak szokásaiban, törvényeiben és intézményeiben vagy politikai határai között él, hanem történelmében, civilizációjában, vallásában és nyelvében is.
Szellemi zűrzavar és erkölcsi romlás idején, felfordulás és hódítás esetén ezt a hagyatékot kell oltalmazni, megőrizni, gyarapítani és állagsérelem nélkül átadni utódainknak, remélve, hogy méltó örökösökké válnak. Korunkban, amikor a nemes érzések lassan kivesznek a világból; amikor civilizációnkat megtámadta egy különös penész: az unalom; amikor az emberek gondolkodását hagymázas utópiák uralják; amikor az anyagi javak hajszolása eltéríti a meggyötört lelkeket az élet igazi értelmétől; amikor a vallásos érzület holmi sekélyes spiritualizmus és távol-keleti babonák divatját követi; amikor a nemzeti érzésben burjánzik a giccs és tombolnak a tömeg alantas indulatai; és amikor bölcs uralkodók és rátermett államférfiak helyett elvtelen és jellemtelen politikai törpék kormányoznak, különösen nehéz kötelesség ez.
De mégis él bennem valamiféle remény, valahányszor otthon vagyok: a szülőfalum temploma előtti kis téren 1994. augusztus 20-a óta minden ünnepnapon felvonják a magyar lobogót. Vannak, akiket túláradó lelkesedéssel tölt el ennek a szerény, magányos zászlónak a látványa. Engem sokkal mélyebb érzés kerít hatalmába, amikor megpillantom, és amikor a távolból feltűnik a barokk templom tornya: boldog vagyok, hogy fennmaradt valami,
A „Trianon-rockoperára” váltsanak jegyet azok, akik másképp gondolják.
A legendás miniszterelnök „munkája a köz javát, a magyarság javát szolgálta, hibái és tévedései voltak, mint mindannyiunknak, de az összkép példát adó lehet” – fogalmaz a történész a Mandinernek.
„Mélyen hiszek abban a csapatban, abban a szűk csapatban, aki körülveszi a miniszterelnököt.”
Nos, akkor tisztázzuk, hogy mi eladó, és mi nem az.
Ugyan már, a nagyhatalmak diktáltak és a szomszédaink.
Tordai szerint „stratégiai hiba” lett volna, ha nemcsak a Párbeszédből, a frakcióból is kilép.
A leghevesebb harcok jelenleg Hrodivka keleti külterületein, Krasznyi Jarnál, Novohrodivkánál és Mihajlivkánál zajlanak.
Ohio szenátora lehet az Egyesült Államok történetének harmadik legfiatalabb alelnöke.
Továbbra sem nyugszanak az indulatok Nyugat-Európában.
