Különösen, ha a jóval bevettebb GDP-arányos adósságot is mellé tesszük. Jöjjön hát a feledékenyebbek kedvéért egy kis emlékezetfrissítés, fiatalabbaknak pedig némi ismeretterjesztés, az Eurostat táblázata alapján.
1995-ben Magyarország 84 százalékos eladósodottságnál kapta nyakába a Bokros-csomagot, miközben Románia történelmi okokból összesen 6,6 százalékos adósságot könyvelhetett el. 1998-ban aztán az első Orbán-kormány 60 százalék körüli adósságot vett át, majd 2001 végén már mindössze 52,2-vel fordult rá arra a kampányra, amelyben ellenfele leszögezte: mindent, ami jó, megtart, de még sokkal többet ad az embereknek (gázáremelés pedig tuti nem lesz, euró viszont annál inkább).
Hiszékeny volt akkoriban még a nép, behúzta bizakodva az ikszet e sok szépre s jóra, és nicsak: 2007-ben már ismét 65,6 százalékos államadósságnál jártunk.
Arra jött rá aztán a 2008-as válság, amelynek nyomán 2010-re az arány ismét meghaladta a 80 százalékot – hogy aztán a második, harmadik és negyedik Orbán-kormány alatt, a 2019-ig tartó időszakban folyamatos csökkenés mellett újfent 65 százalékra mérséklődjék. Románia eközben a 2010-es 29 százalékot 35 százalékra növelte.
Majd jött a Covid és vele a munkaidő alatti otthoni kenyérdagasztás. A magyar adósságráta 65-ről felszökött 79 százalék környékére, majd 73-74 százalékig szelídült, mostanra viszont valóban csúnyán visszakúszott 76,2 százalékra (ami „hároméves csúcs”, tehát kábé annyi, mint amikor Magyar Péter a Diákhitel Központ vezérigazgatójaként áradozott a magyar helyzetről). Azaz: a lényegében