Legott utasítva is lett az eddig kedvelt „Lizike”, hogy lesz szíves nem beleszólni „egy másik ország politikájába”.
Még próbál magához térni a döbbenetből Tisztelet-, Szabadság- és Szeretetország egynémely bugyra: egy általuk kedvelt, sőt, szerintük zseniális humorú erdélyi influenszerről most már teljesen egyértelműen gyanítható: Fidesz-szavazó.
Mélyütés az ilyen: nincs helye részvéttelen megnyilatkozásoknak, a szólásszabadságra való álságos hivatkozásoknak.
A traumafeldolgozás keretében egy kommentelő (derék állatmentő) már lámpavasra húzná az összes kormánypártit, „agyhalottat” és „megélhetési kollaboránst” egyaránt; más csupán hitetlenkedik, Kéri László hangján mintegy:
„Tényleg nem értem, értelmes nőnek tűnt…”.
Legott utasítva is lett az eddig kedvelt „Lizike”, hogy lesz szíves nem beleszólni „egy másik ország politikájába”, hiszen az olyan, mintha a magyarországiak a fejére szavaznák George Simiont (hát ja, „szinte” ugyanolyan; például a Bakony vagy a Hanság is szinte ősi román föld) – de ne akadjunk fenn ezen, hisz ugyanezzel a lendülettel bizonyára Parászka Borókának is megüzenték (a leghatározottabban), hogy ideje elhallgatnia, egyszer és mindenkorra. Csak az elkerülhette a figyelmünket.
Ez az egész persze eleve érthetetlen: a levélszavazatokból (beleértve a magyarországi lakcímmel nem rendelkező londoni magyar munkavállaló levélszavazatát is) nulla és kettő közötti mandátum keletkezik
(2014-ben egy, 2018-ban nulla, 2022-ben kettő), ami eddig egyszer sem befolyásolta érdemben az eredményt. Az egyéni mandátumok sorsát meg aztán pláne nem, hiszen levélben csak a listára lehet szavazni – aki tehát ezeken a szavazatokon rugózik, implicite azt állítja (már-már rút propagandistaként), hogy nincs itt semmiféle TISZA-áradás. Hogy miközben Magyar Péternek állítólagosan kárpátaljai rajongók írogatnak szívmelengető sorokat, a székelyföldi Tisza Sziget pedig egyenesen ellen-Tusványost rendez,
valójában rettegni kell, hogy egy erdélyi „Lizike” miatt elmarad a „rendszerváltás”.
De a legérdekesebb talán mégis az a grafikon, amelynek segítségével az elszánt magyarországi blogger anyuka megkísérli szembesíteni az erdélyi influenszert a magyarországi helyzet súlyosságával: a nominális államadósság alakulását látjuk rajta a 444 cikke alapján. Tény, hogy 2019 óta a Covid-lezárások és az azóta is egymást követő válságok alatt 1,7-szeresére emelkedett a nominális magyar államadósság –
a román viszont most épp 2,8-szoros növekedésnél tart. Egy erdélyit tehát nehéz lesz arról meggyőzni, hogy e téren kifejezetten a magyar kormány szúrt el valamit, kvázi hungarikumként.
Különösen, ha a jóval bevettebb GDP-arányos adósságot is mellé tesszük. Jöjjön hát a feledékenyebbek kedvéért egy kis emlékezetfrissítés, fiatalabbaknak pedig némi ismeretterjesztés, az Eurostat táblázata alapján.
1995-ben Magyarország 84 százalékos eladósodottságnál kapta nyakába a Bokros-csomagot, miközben Románia történelmi okokból összesen 6,6 százalékos adósságot könyvelhetett el. 1998-ban aztán az első Orbán-kormány 60 százalék körüli adósságot vett át, majd 2001 végén már mindössze 52,2-vel fordult rá arra a kampányra, amelyben ellenfele leszögezte: mindent, ami jó, megtart, de még sokkal többet ad az embereknek (gázáremelés pedig tuti nem lesz, euró viszont annál inkább).
Hiszékeny volt akkoriban még a nép, behúzta bizakodva az ikszet e sok szépre s jóra, és nicsak: 2007-ben már ismét 65,6 százalékos államadósságnál jártunk.
Arra jött rá aztán a 2008-as válság, amelynek nyomán 2010-re az arány ismét meghaladta a 80 százalékot – hogy aztán a második, harmadik és negyedik Orbán-kormány alatt, a 2019-ig tartó időszakban folyamatos csökkenés mellett újfent 65 százalékra mérséklődjék. Románia eközben a 2010-es 29 százalékot 35 százalékra növelte.
Majd jött a Covid és vele a munkaidő alatti otthoni kenyérdagasztás. A magyar adósságráta 65-ről felszökött 79 százalék környékére, majd 73-74 százalékig szelídült, mostanra viszont valóban csúnyán visszakúszott 76,2 százalékra (ami „hároméves csúcs”, tehát kábé annyi, mint amikor Magyar Péter a Diákhitel Központ vezérigazgatójaként áradozott a magyar helyzetről). Azaz: a lényegében
hatodik éve szusszanás nélkül tomboló válságok és a brüsszeli forrásvisszatartások közepette pillanatnyilag csak 4 százalékponttal alacsonyabb az államadósság, mint amekkora 2010-ben volt
(az euróövezeti átlag 2010-hez képest két százalékpontos növekedés). S eközben Románia? A 2019-es 35 százalékról úgy szaladt fel 55-re, hogy idén a várakozások szerint már a 60 százalékot is simán elérheti (ami a 2010-es arány duplája).
Ausztria a 2019-es 71 százalékból mostanra 82,3 százalékot csinált, Csehország 29,6-ból 43,8-at, Szlovákia 49,3-ból 62,8-at, Lengyelország pedig a 45-ből 58,2-t
(idén eddig uniós bajnok ott az adósságnövekedés, ennyit a varsói gyorsról meg az uniós pénzekben való bizakodásról). Ennek közepette kellene az erdélyi influenszernek állítólag megvilágosodnia, hogy Orbánnál semmi nem lehet rosszabb.
Ami viszont még kevésbé érthető, az az, hogy többgyermekes édesanyák miért búsonganak az interneten a magas államadósság miatt, szomorkodva afelett, hogy nem mindenki lát át a populista orbáni szitán. Már rég indulhatott volna egy lelkes mozgalom, amelynek keretében ezek az asszonyok példamutató módon
egy az egyben átutalják az Államadósság Kezelő Központnak az orbáni adómentességgel vagy adókedvezménnyel megtakarított személyi jövedelemadójuk összegét.
Az minden közvélemény-kutatásnál pontosabban mutatná, hányan is vélik úgy, hogy köszönik, nekik a „képmutató” orbáni családpolitikára semmi szükségük, abból ők nem profitálnak.
De aki igazán bátor, akár a TISZA-vezértől is megkérdezheti, hogy amennyiben a Hont Andrással vívott Facebook-párbaja közepette jut rá energiája, elárulná-e,
ők konkrétan hány százalékos államadósságot tűznének ki célul, és hogyan jutnának el odáig.
Adópolitikai szakértője, Kármán András a minap kifejtette, hogy a helyzet stabilizálásához „kiszámítható és fegyelmezett költségvetési politika” kellene, miközben „az állam minden évben tartósan többet költ a bevételeinél” – ebből azonban kevéssé derül ki, hogy ez az összes lehetséges adó állítólagos csökkentésével, a nyugdíjak emelésével és az oktatásegészségügy, valamint a közlekedés pénzesőben részesítésével valósulna-e meg, vagy esetleg valamiféle egészen más intézkedésekkel.
Pedig tényleg jó lenne ezt végre tisztázni – hátha az az erdélyi influenszert is egy csapásra meggyőzné.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Kár, hogy a kedvezményes hiteleket nem lehet olyan különadóból fedezni, amely a Facebookon terjesztett destruktív demagógiát terhelné. Francesca Rivafinoli írása.
(Nyitókép: Hatlaczki Balázs / Magyar Nemzet)
Ezt is ajánljuk a témában
„Választást kell nyerni, és utána mindent lehet”, béta verzió. Francesca Rivafinoli írása.
***
Egyre kevésbé tartják esélyesnek a Tiszát a választók a 21 Kutatóközpont mérése szerint, ami a bizonytalanok véleményét is erősen befolyásolhatja. Hann Endre el is kezdte bagatellizálni a dolgot.
Tarr Zoltán, a Tisza alelnöke korábban azt mondta, „választást kell nyerni, és utána mindent lehet”, valamint: „nem fogok mindent elmondani, mert akkor megbukunk”. Ezek alapján Ruszin-Szendi Romulusz nemrég napvilágra került kijelentése tökéletesen egybecseng azzal, amit a Tisza eddig is képviselt.
Megszületett a megállapodás: több mint egy évtized után visszatérhet a sorkatonaság a németeknél.
Dull Szabolcs szerint a Tisza-vezér fogja végleg megsemmisíteni a „független médiát”.
Czomba Sándor kiemelte, hogy 2010-hez képest több mint duplájára emelkedett a nyugdíjak összege.
Nem mi találjuk ki, ők mondják büszkén, a saját szájukkal.
A legyesbényei férfi nem hagyta, hogy a provokáció kibillentse.
Egyre kevésbé tartják esélyesnek a Tiszát a választók a 21 Kutatóközpont mérése szerint, ami a bizonytalanok véleményét is erősen befolyásolhatja. Hann Endre el is kezdte bagatellizálni a dolgot.
