A választás: stílusválasztás is – Gentleman ABC III.

Finta László Gentleman ABC sorozatának első (Gentleman: a civilizáció tartóoszlopa) és második írását (Úriemberi minőség és politikai intranzigencia) itt olvashatják.

***

Önök méltán gondolhatják, hogy a politikusokkal szemben a stílusérzék hiányát lehetne a legkevésbé felróni választási kampány idején, ám arra kérek mindenkit, tegyék félre egy pillanatra politikai rokon- és ellenszenveiket, és alaposan vegyék szemügyre a pártok jelöltjeit, akik közül vasárnap – élve legalapvetőbb állampolgári jogukkal – országgyűlési képviselőket választanak.

Talán nem is sejtik, hogy

hiszen olyan emberek akarnak államokat kormányozni, háború és béke kérdésében dönteni, nemzetgazdaságok felett diszponálni, akik – tiszteletteljes főhajtás a csekély számú kivételnek – szemmel láthatóan egy nyakkendőt sem képesek tisztességesen megkötni, a többi stílustani főben járó bűnről nem is szólva.

A választók bizalmáért küzdő leendő, és parlamenti széküket megtartani kívánó honatyákkal szemben elengedhetetlen elvárás, hogy férfiemberként – itt most a szebbik nemhez tartozó politikusoktól illő előzékenységet tanúsítva tekintsünk el – méltók legyenek az általuk betölteni kívánt köztisztségre. Úgy kell viselniük magukat minden helyzetben, ahogyan azt az Országgyűlés tekintélye megköveteli.

A tőlük méltán elvárható stílusérzék minimuma olyan, mint a legitim politikai rend: annak felismerése, hogy születésünk pillanatától olyan kötelezettségek vesznek körül minket, amelyeket nem magunk választunk: a felmenőinkkel, a többi embertársunkkal, a hazánkkal és Istennel szembeni kötelezettségeink.

Teleki Pál érkezik Horthy István esküvőjére (1940; Fortepan)

Na most, senki sem várhatja a köztisztségre áhítozóktól, hogy ezeket a kötelezettségeiket kifogástalan szabású bespoke öltönyökben teljesítsék. Némi cinizmussal azt is mondhatnám, hogy akik vagyonnyilatkozataik tanúsága szerint csaknem olyan szegények, mint a templom egere, nem is engedhetnék meg maguknak ezt a néhány százezer forintos „luxust”. Ám annak tudása, mikor helyes a nadrághossz és a zakó ujjhosszúsága; hogy magára valamit is adó férfiember hírből sem ismeri a rövid ujjú ingnek hívott textilipari tömegterméket; hogy csupasz lábszára soha nem villanhat ki a nadrágból és soha nem viselhet olyan cipőt, amely azt a benyomást kelti, mintha urasági cseléd taposta volna méretre, igenis elvárható minden hivatalban lévő és leendő törvényhozótól.

Vessenek egy pillantást a nyitóképre! Pillanatfelvétel egy korszakból, amikor egy státusférfi megtisztelte választóit: gróf Bethlen István m. kir. miniszterelnök találkozik választókerülete földmíves népével: jól szabott zsakettjének szivarzsebében fehér díszzsebkendő, decens mintájú nyakkendőt és tradicionális csíkos nadrágot visel. A „Morning Coat” eleganciáját napjainkban már az Egyesült Királyságban is csak kivételes alkalmakkor látni, leginkább vidéki főúri udvarházakban és rangosabbnak tartott társasági eseményeken, de az olyan szuverén egyéniségek is ritkaságszámba mennek, mint amilyen Bethlen gróf volt. Érdemes végigmérni a vendéglátók viseletét is: szegényes, kopottas, de tisztességes és alkalomhoz illő.

E korszak „hétköznapi embere” utcai ruhában megy operába (ha van egyáltalán ilyen igénye), nyakkendő nélkül, kigombolt inggallérral jelenik meg szinte mindenütt, ahol ez nem helyénvaló: templomban, hivatalban, de egy jobb étteremben is. A korábbi, csiszoltabb évszázadok igényessége, már-már szőrszálhasogató cicomázkodása mögött rejlő motívumnak – a hiúságnak– megvolt az az előnye, hogy elleplezte az apró szépséghibákat, talán még a jellem fogyatékosságait is (hiszen a stílusos gazember sokkal megnyerőbb a stílustalannál): vagyis a gentleman mindig tekintettel volt mások érzékenységére.

Bethlen István Horthy Miklósnéval

Napjaink szándékos és műgonddal kivitelezett elhanyagoltsága, politikusok esetében a „nép” vélt „színvonalára” történő „leöltözés” egyszerre utasítja el a „sznobizmusnak” tartott igényességet és stílusosságot, és kifejez valami egészen elképesztő egoizmust. 

Aki kötelmek nélküli életet akar, ne harcoljon köztisztségért – bár attól tartok, hogy a „mindent szabad” és az „Ide nekem az oroszlánt is!” jelszavával játszi könnyedséggel megnyerhető egy választókerület.

E néhány bekezdést olvasva talán rájöttek arra, hogy a stílus nem csupán esztétikai, hanem erkölcsi tényezőktől is függ. Mindaz, amely az emberek – nem csupán köztisztségre pályázó nők és férfiak – külső megjelenésében hatásvadász, közönséges és nem helyénvaló, a jellemről állít ki bizonyítványt, és merőben ellentétes azzal az esztétikai igénnyel és azzal a kötelességtudattal, amely nélkül nem képzelhető el másokkal együtt élhető civilizált élet. Akár fontosnak tartják, akár nem, a stílus döntő tényező abban, hogy milyen benyomást keltünk, és e benyomások mélyebbről magyaráznak meg irántunk tanúsított emberi reakciókat és velünk szembeni cselekedeteket, mint az észérvek. Kívánatos lenne, ha ezt kormányzottak és kormányzók egyaránt tudnák.

Korunk embere e régi bölcsességek iránt tökéletesen süketnek mutatkozik, holott a nyilvános beszéd és a meghitt társalgás, a hallgatás, a társaságbeli érintkezés, az étkezés és a helyénvaló öltözködés tudása a civilizált élet elemi feltételei.

Amikor választanak, gondoljanak erre is!