Európa jövője

„A legtöbb magyar választópolgár, aki holnap behúzza a két X-et az egyik pártlista és egy egyéni jelölt neve mellé a szavazólapján, abban a percben aligha azt forgatja a fejében, hogy egyszerű mozdulatával nem csak országgyűlési képviselőket – és ezáltal kormányt is – választ a következő négy évre. Sőt, nem kizárólag országunk, nemzetünk jövőjéről dönt, hanem Európa jövőjéről is. Ez nem csupán abban az értelemben evidens tény, hogy Magyarország az Európai Unió tagállama, s a magyar állampolgárok egyúttal uniós polgárok is. Ennél többről van szó. Arról a tegnap megismételt gondolatról, amire Orbán Viktor már a tavaly nyári, tusványosi előadásában kitért: »Huszonhét éve itt, Közép-Európában abban hittünk, hogy Európa a jövőnk, most azt érezzük, hogy mi vagyunk Európa jövője.«

Amikor mi, magyarok – több mint ezer éve euró­paiak – holnap a saját jövőnkről döntünk, akarva-akaratlanul befolyásoljuk Európáét is. Persze a saját méretünk, súlyunk, erőnk arányában. Bár történelmünkben nemegyszer előfordult, hogy annál jóval nagyobb mértékben sikerült. Gondoljunk csak a törökverő Hunyadi és Zrínyi Európa-szerte ünnepelt, fényes diadalaira (még a déli harangszót is nekünk köszönheti a keresztény Európa), vagy 1849 tavaszára, amikor joggal írta Petőfi: »Elő, elő a zászlóval kezedben, / Egész Európa te utánad jő«. Akkor az egész kontinensen legtovább kitartó magyar szabadságharc kivívta Európa közvéleményének csodálatát, ugyanakkor elnyomó birodalmai vezetőinek félelmét és haragját. 

Éppúgy, mint 1956 őszén, amikor a magyar szabadságharcosok a hazájukkal együtt Európa szabadságát is hősiesen védték, amit az egész nyugati világ csodált, bár nem értett. És mint 1989 őszén, amikor a magyar kormányzat az osztrák határ megnyitásával, a keletnémet menekültek Nyugatra engedésével kiütötte az első követ a berlini falból, így egy év múlva újraegyesülhetett a második világháború végén kettévágott Németország, s kivonult a megszállt Közép-Európából, majd összeomlott a félelmetes szovjet birodalom.”