A népességrobbanás okairól és következményeiről

Dr. Dezső Tamás egyetemi tanár, az ELTE Bölcsészettudományi Kar volt dékánjának írása

Az Európát sújtó migrációs válság legfontosabb oka a muszlim világ Belső-Ásziától a Közel-Keleten át egészen a Maghrebig (Észak-Afrikáig), vagyis Afganisztántól Marokkóig terjedő övezetét jellemző társadalmi és gazdasági feszültség.

Ennek a válságnak volt a drámai megjelenési formája az „arab tavasz”, a szíriai polgárháború (szunnita—síita ellentét), az Iszlám Állam megjelenése, a kirobbanó migrációs hullám, valamint a „soha véget nem érő” afganisztáni háború. Számtalanszor beszéltünk róla, hogy mindezek az események nem magát a betegséget jelentik, hanem annak csak a tünetei. Európa szempontjából az egyik legdrámaibb tanulság, hogy

A fent említett fejlemények hátterében elsősorban az a drámai demográfiai robbanás áll, amely alapjaiban változtatta meg a három vizsgált régió képét. Az ENSZ (Department of Economic and Social Affairs, Population Division) adatai alapján megállapítható, hogy a vizsgált régiók (Belső-Ázsia, Közel-Kelet és a Maghreb (Észak-Afrika) muszlim államainak) népessége az elmúlt hét évtizedben az 1955-ös 193.416.897 főről 2018-ra 879.038.864 főre nőtt.

Ez az átlagos 454 %-os (!) népességnövekedés felkészületlenül érte a régió országait. Ez a demográfiai stresszhatás az egyik fontos, ha nem a legfontosabb oka azoknak a társadalmi feszültségeknek, amelyek a 2012-től kezdődő időszakban a fent említett eseményekhez vezettek.

Ezzel azonban a folyamat nem ér véget. Az amúgy is feszültségekkel teli és kivándorlók millióit útnak indító három régióban a népességnövekedés nem ér véget. Az ENSZ (Department of Economic and Social Affairs, Population Division), hangsúlyozom az ENSZ szakembereinek előrejelzése (közepes változat) szerint a három régió népessége 2020 és 2050 között 1.282.578.210 főre fog nőni.

Ez a 403.539.346 fős növekedés

Európa már most sem lenne képes a három régió (nem beszélve a szubszaharai Afrika migránsairól) összes útra kelő bevándorlóját befogadni. Ez a népesség fog – ha a szubszaharai Afrika népességnövekedését is számításba vesszük – 2050-re egy EU méretű népességgel, 500 millió fővel tovább nőni. Ez a további robbanásszerű népességnövekedés elviselhetetlen terhet fog jelenteni az érintett régiók (Belső-Ázsia, Közel-Kelet és a Maghreb) muszlim államai számára és további kivándorlási hullámokat fog útnak indítani.

A vizsgált régió egyik legnagyobb és hála égnek legstabilabb államának, Pakisztánnak a népessége 1980-ban még csak 78.068.144 fő volt, ami 2018-ra 200.813.818 főre nőtt. Népessége évente 1.93%-kal nő. Ez a növekedés 2015-ben 3,764,066 fő, 2016-ban 3,822,963 fő, 2017-ben pedig 3,812,479 fő volt. Ez az éves, megközelítőleg 4 millió fős népességnövekedés azt jelenti, hogy Pakisztán népessége két és fél évente annyival nő, mint hazánk lakossága, 10 év alatt pedig mint négy Magyarország.

Az is felfoghatatlan, hogy Afganisztánban az átlagéletkor 17,6 év! Pakisztánban 22,6 év, Irakban 19,5 év, Szíriában 21,5 év, Szudánban 19,0 év; Egyiptomban pedig 24,8 év. Magyarországon 42 év. Ezek a fiatal társadalmak ezért annyira dinamikusak és mobilisak. Az átlagéletkor csak azokban az országokban éri el a még mindig nagyon alacsonynak számító 30 évet, ahol a népességrobbanás már korábban elérte a kritikus csúcsot (Iránban 30,1 év; Szaud-Arábiában 30,2 év; Törökországban 30,2 év; Algériában 27,8 év; Marokkóban pedig 28,3 év).

Amíg Európában a gyermekvállalási átlagéletkor közeledik a 30 évhez, addig ez az átlagéletkor a vizsgált régiókban a kulturális determináltság következtében sokkal, de sokkal, legalább egy évtizeddel alacsonyabb. Amíg Európában az a kérdés, hogy egy évszázadba, 100 évbe belefér-e 3 generáció, addig ezekben a régiókban az a kérdés, hogy 4 vagy esetleg 5 generáció fér-e bele 100 évbe. Azt is tudni kell, hogy Európával szemben, ahol több a nő mint a férfi, a vizsgált régiókban ez pont fordítva van, és számos olyan statisztika (ENSZ, Világbank) is elérhető, amely szerint az Afganisztántól Marokkóig terjedő övezet országai a világ vizsgált kettőszázegynéhány országa rangsorában a szélsőértékeken találhatók: itt jut a legkevesebb nő az adott férfinépességre.

Ha Európa a 2020 és 2050 közötti időszakban befogadna évente mondjuk 2 millió migránst, akkor a 60 millió új bevándorló és a már itt élők leszármazottai véglegesen és végletesen megváltoztatnák Európa és a nemzetállamok etnikai, kulturális, vallási és politikai berendezkedését. A 60 millió ember kivándorlása a vizsgált régiókból azonban valószínűleg alig enyhítené az ezekre a régiókra nehezedő nyomást (még mindig maradna egy 343 milliós növekmény!) és nem oldana meg semmit.

Ha megvizsgáljuk a fenntartható fejlődés problémakörével és a környezeti változásokkal foglalkozó kutatóintézetek tanulmányait (pl. World Resources Institute), a legjobb esetben is arra a következtetésre juthatunk, hogy 2050-re a vizsgált régiók (Afganisztántól Marokkóig, beleértve Dél-Európa államait is!) drámai édesvízkészlet csökkenést fognak elszenvedni, amely tovább növeli a demográfiai stresszhatástól sújtott muszlim régiók gondjait és újabb, még nagyobb kivándorlási hullámokat indít majd útnak.

Ezek után egy pillanatig sem csodálkozhatunk azon, ha az ENSZ – mely tagállamainak 75 %-a migrációs szempontból kibocsátó ország – a saját hivatalai adatsorainak ismeretében és attól megrettenve az egyik legkönnyebb és legkézenfekvőbb megoldást választja:

Ehhez a gazdasági és politikai célhoz próbál erkölcsi és jogi alapokat teremteni.

Ezzel szemben sokkal hatékonyabb, ugyanakkor munkásabb megoldás lenne, ha a világ fejlett régiói pénzt és energiát fektetnének a válságövezetek élhetőbbé tételébe. Németországnak évente több mint 20 milliárd eurójába kerül a menekültek/migránsok eltartása/’integrációja’. Európa többi fejlett állama is rengeteg pénzt költ erre a célra. Ezekből az összegekből szilárd meggyőződésem szerint meg lehetne oldani a válságövezetek gondjait. Akár véglegesen is. Támogatni kellene Pakisztán, Irán, Irak, Szíria, Jemen, Szudán, Egyiptom, Líbia, Algéria és Marokkó államait (nem beszélve a szubszaharai Afrika államairól), hogy hatékonyabb vízgazdálkodási, mezőgazdasági és élelmiszeripari fejlesztésekkel, valamint munkahelyteremtő beruházásokkal fejleszteni tudják a növekvő népességük eltartásához szükséges erőforrásokat. Ha nem indulnak meg ezek a fejlesztések, migráció ide vagy migráció oda, ezekre az államokra is olyan belső nyomás fog nehezedni, amely könnyen szétfeszítheti a kereteiket.

Ezek után ki kell mondanunk, hogy aki ma Európában a bevándorlást megoldásnak tartja, az vagy nincs az ENSZ adatainak birtokában, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyja azokat. Esetleg teljesen más Európában gondolkodik.

és a hátterében egészen más gondolatok rejtőznek.

Jól tudjuk a világtörténelemből, hogy a változásoknak mindig volt egy ideológiai máza, amely arra volt hivatott, hogy elfedje a valós okokat. Az üzenet, a kód mindig erkölcsi, a valós indok azonban mindig politikai és gazdasági.

Ha a világ bizonyos körei nem kihasználni, hanem megoldani akarnák a problémát, sokkal közelebb kerülhetnénk a megoldáshoz. Ha ezek a szereplők nem a pénzügyi és/vagy politikai haszonszerzési lehetőséget látnák a migráció jelenségében, sokkal tisztább lehetne a kép. Amint Európa népe megtalálja a választ a legősibb és legfontosabb kérdésre: cui prodest (kinek az érdeke?), abban a pillanatban megtalálhatja a megoldást is.

(Nyitókép: a világ országainak népességnövekedési összehasonlítása)