Az eltartott ujj

„Ironizálhatnék a konzikkal, hogy mi is eltartott ujjal közlekedünk, csak nem borospohár van a kezünkben: a mi ujjunk azért van eltartva, hogy ne húzzuk meg véletlenül a ravaszt, hogy nehogy véletlenül elsüljön a fegyver. De ha kell, akkor késlekedés nélkül lövünk.”

„Konzi” vagyok, úgy harmincöt éve, már ahogy számolgatom. Mondjuk a pohártól eltartott ujj éppen nem jellemző a konzikra, mert az sznobizmus, vagy valami még rosszabb, amibe bele sem szeretünk gondolni. De nem olyan fontos ez a félreértés, bár jellemző, és sajnos túl pedáns vagyok ahhoz, hogy ne vegyem észre. Van itt azonban két valóban fontos dolog.

Az egyik a ravasz, a fegyver, meg a lövöldözés. Amennyire tudom, a fenti, eléggé hollywoodias-westernfilmesre sikerült hasonlat szerzője nem volt katona. Én igen. S bár háborúban nem jártam, lőttem eleget. Tudom, milyen érzés megmámorosodni, amikor egy egész zászlóalj lő zárótüzet. Tudom, milyen üvöltve rohamozni. Tudom, milyen, amikor eldübörög fölöttem egy T55-ös, s milyen az, amikor fél tucat kézigránát robban előttem húsz méterre. Az ilyesmi még gyakorlatképpen sem kocsmai lövöldözés vagy paintball-meccs. A gépfegyver nem cséphadaró. Ezekkel a hasonlatokkal nem játszunk. Előbb kipróbáljuk őket.

Persze Balzac, Flaubert és Goncourt óta tudjuk, hogy mi az a revolver-újságírás. Nincs is vele semmi baj, létezik a hírlapi hősök, tollvitézek, billentyűharcosok világa, kicsit gyerekes, kicsit kamaszos, nagy tettekről szőtt álmokkal teli. Olykor persze halálos. Szegény Novák Antalt jól elagyabugyáltak vásott és bukott növendékei (a helyi srácok pont hu), aztán a sajtókommandó elől a halálba menekült. A fenti sorok egy olyan interjúból származnak, amely egyértelműen erre szólítja föl a teljes nem-kormánypárti sajtót. Hát majd biztos.

G. Fodor Gábor azonban nem akármilyen újságíró. Ő politikai gondolkodó. S okos ember, okosságát nagyon tisztelem. Ezért fontos a másik dolog: az, hogy éppen a konzikkal ironizál. Régóta esedékes már, hogy valamit mondjak erről (előrebocsátom, kicsit elvont lesz). A radikális jobboldal szemében ugyanis a konzervatívok jó ideje afféle megtűrt hülyék. Rosszabb esetben már bele is estek a liberálisok csapdájába. Szánalmasak, gyöngék, bambák, nevetségesek. Legjobb, ha otthon maradnak, befogják a szájukat, amíg a csatát a hősök odakint megvívják.

Nos, nem is tartom annyira rossz ötletnek, ha mondjuk a lugasból nézem, amíg a rettenetes és vérfagyasztó indiánháború lezajlik az udvaron, csak – mint Novák Antalnál – vigyázni kell, nehogy valaki túl komolyan vegye. De azért el kell ismernem, hogy a gondolatok sosem ártatlanok, és ritkán következmény nélküliek. A kísértő mindig egy gondolatkísérlettel, egy elképzeléssel kezdi: mi volna, ha olyan lennék, mint Isten? Mi volna, ha mégis komolyan vennénk azt a játékot? Mi volna, ha a politikát tényleg háborúként csinálnánk?

Nézzük, mit mond a politikai gondolkodó. Érdemes már a felütést leütni. Így kezdődik: „Az első kérdésem elég nyitott… / Fenyegetsz? / … gondoltad volna?” Máris a sűrűjében vagyunk. Gondolkodás és fenyegetés. Szókratész és Traszümakhosz. Kérdésre kérdés. A szó már fegyver.

Ha valaki nem értené ezeket a szubtilis platóni, sőt, Leo Strauss-i poénokat (ez a politikai gondolkodónál előfordul), megmagyarázom: amiről beszélni fogunk, abban nem a gondolatokra, hanem az üzenetre kell majd figyelni. A hadüzenetre. Ezért eleve értelmetlen és nevetséges lesz, ha például én itt most megmutatom, hogy a politikai gondolkodó egymásnak ellentmondó állításokat tesz. Ezzel ugyanis csak konzervatív naivitásomat leplezem le. De most az egyszer jó előre visszakérdezek: aki előre tudja, hogy nevetséges lesz, az tényleg nevetséges lesz? Nem lehet, hogy a vállalt nevetségesség is üzenet?

A politikai helyzetértékelést gyorsan lapozzuk át, abban számunkra semmi érdekes nincs. A lényeg ott kezdődik, amikor a többség és az igazság viszonya kerül szóba. A politikai gondolkodó szerint a többség eszköz, hogy a politikai igazságot elérjük. Engedjük most meg, hogy tényleg létezik politikai igazság, amely attól „igazság,” hogy van benne legalább egy egyetemes érték: hogy az országot meg kell védeni. Evidens, hogy lehetnek más értékek is, például, hogy ne legyen korrupció. A kérdező föl is hívja erre a figyelmet, természetesen eleve igyekezve úgy beállítani a korrupciót, mint „narratívát”, amellyel az ellenzék mintegy föl kívánta „korbácsolni” az igazságérzetet. A politikai gondolkodó azonnal tiltakozik. Nincs két narratíva, hanem egyetlen valóság, a biztonság vágyának valósága. Az igazságérzet nem valóság, mert nincs többsége.

Ámde ha a másik valóság tényleg nem létezik, akkor valódi szavazói sem lehetnek, ennél fogva az ellenzék voltaképpen nem is lehetséges. S itt jön a dilemma. A választás másnapján ott vannak a vesztesek. Az is valóság, mégpedig nagyon is szükséges, mert a győztes létének értelme, hogy van vesztes. De ha egyszer nem létezik a másik, akkor vesztesként sem létezhet. Ellentmondáshoz jutunk. Kiút ebből, amit a politikai gondolkodó ajánl, hogy ti. a vesztes semmisítse meg önmagát?

Attól tartok, nem. Mert a következő gondolatmenetből, ami úgy tobzódik a harci képzetekben, hogy azokból Mel Gibson filmet forgathatna, kiderül, hogy a politika, a háború nem érhet véget. Továbbmegyek: nincs is más, csak politika. Igen ám, de akkor mit fog csinálni a politikai gondolkodó, ha már nem lesznek ellenzékiek? Kire fog lőni? Mi lesz, ha már nem lesz ellenzék – véget ér a politika?

Ezek a baljós lehetőségek jól érzékelhetően nyugtalanítják a politikai gondolkodót. Gyorsan fölvázolja tehát az örök ellenzéket, a politikai sátánt. A sátán, mint tudjuk, egyrészt van, másrészt nincs. Ez a trükkje, ez a valósága. Valahol létezik a gonosz, amely cinikus, nem hisz semmiben (nem is érthető, hogy akkor miért nem áll át hozzánk: neki is egyszerűbb volna). Nem hisz a valóságban, így önmagában sem, tehát nyugodtan elfelejthetnénk. De nem tudjuk, mert pont az a lényege, hogy az örök kételkedéssel saját létezésünket is képes kétségbe vonni. Ezért létünket ellene kell megvédenünk. Csakhogy pont ezzel adunk értelmet saját létünknek, így ébredünk öntudatra. Ha tehát nem volna politika, nem léteznénk.

Nem állítom, hogy ez a fichtei-nietzschei-schmitti politika-felfogás, amelyet a létért való harc, a megsemmisüléstől való rettegés („fenyegetsz?”), a diabolikus elemek jellemeznek, intellektuálisan nem elég izgalmas. Az ilyen teológiai politika hatékonyan tudja pótolni a vallást, többek között ezért is van a radikális jobboldalnak rítusjellege (a konzik, sajnos, ragaszkodnak a hagyományos és egyházias kereszténységhez). A központban a lét és a nemlét áll, a léthez pedig a nemlétre van szükség: magyarán a győztes oldal létezik igazán, a vesztes nem, ám nélküle mégsem létezhet a győztes. De ha így van, nem lehet, hogy mégis mindannyian a sátán gyermekei vagyunk? Nem lehet, hogy minden politika a lázadással, a nem-et mondással, az ellenzékkel kezdődik? Elég kétségbeejtő gondolat, de legalább érthetővé teszi, miért radikális a radikális jobboldal: lelke mélyén csak a háborúban hisz, ahhoz viszont ellenségre van szüksége, s ez kiszolgáltatottjává teszi, ami ellen maga is lázad.

Miért ellensége, sőt, a legnagyobb ellensége a radikális jobboldalnak a konzervatív? Azért, mert semmilyen lázadásban nem hisz. Mert jobb orra van a gonoszhoz, s tudja, hogy lelke mélyén, lényegét tekintve a radikális jobboldal is lázadáshívő. De pont ezért nem lázad ellene. A lázadás ugyanis az ősbűn, ezért van az Írásban: „ne álljatok ellen a gonosznak” (Mt 5:39). Annak, amelyik belecsábít ebbe a démoni-egzisztencialista, végső soron nihilista, fantom-kergető, pusztító és önpusztító, lelket kiszikkasztó, gollami politika-felfogásba.

S íme: „Sok liberális mondja ma azt, hogy nekik van igazuk és a morál az ő oldalukon áll. Ha nekik van igazuk, ha a morál az oldalukon áll, akkor miért nem tudnak többséget szerezni? Menekülnek a valóság elől”. Lám-lám, mire vezet a diadalittasság mögötti mély kétségbeesés. A politikai gondolkodó szerint az igazság attól van, hogy többséget szerez. A konzervatív megvakarja a fejét, s ezt tanácsolja a politikai gondolkodónak: ha még tud, higgadjon le. Senki sem menekül a valóság elől. A menekülés eleve rossz valóságértelmezés. Legföljebb a háborút, a revolverrel hadonászókat igyekszünk elkerülni, amíg lehet. És hát: a morális igazság nem mindig élvezi a többség támogatását. De miért változtatna ez az igazság-voltán? Ez ügyben a Szentírás forgatását is ajánlani tudjuk, különös tekintettel a prófétákra és az Újszövetségre. A nihilista lóláb, hiába, előbb-utóbb kilóg.

Egyetlen pillanatnyi kételyem sincs afelől, hogy a radikális jobboldal háborút akar vívni, mert a politikát csak így tudja elképzelni, és saját léte is ettől függ. Ez a természete, így ismerjük már vagy száz éve. Az sem lehet kétes, hogy a konzik is célpontnak számítanak, mondjuk a Semjén Zsolt-féle értelemben, azaz domesztikált, de lelőhető példányokként mozognak a harcmezőn, különösebb intézményi fedezékek nélkül. Nem baj. Addig is, amíg élünk, a harcmezők liliomainak teológiája fog minket érdekelni.

Így hát – a végén személyesre fordítva a szót –, kedves radikális jobboldali barátaim, küszöbön áll az óra, talán már itt is van, amikor meg kell tagadnotok a konzervatizmust, és el kell árulnotok a konzikat. Nincsenek sokan: főleg azok, akik elmondhatják, hogy soha nem alkudtak meg és soha nem cseréltek világnézetet. De azért nem lesz könnyű dolgotok: egy kicsit fájni fog. Sajnálom.

A nép már ott ül a cirkuszban, a diadalmenet után ünnepien vérszomjas hangulatban várja az áldozatokat. Róma örök: ha valakik, a konzervatívok ezt pontosan tudják. S íme, a Figyelő már be is jelentette az első játékokat.

Talán még azt szeretném látni, hogy akad-e valaki, aki eltöpreng a radikális jobboldal ikonjának, a háború valaha élt legnagyobb prófétájának, Ernst Jüngernek a példáján. Ő megtagadta a Beobachtert. Ja, és 102 évesen katolizált.