Az önkény hiányzó ellensúlya

„Az ezredfordulót követően azonban már nem volt egyetlen szabadságjog, egyetlen szimbólum, egyetlen intézmény, amelyet a társadalom többsége egyöntetűen a magáénak érzett volna, nem volt egyetlen eljárásrend vagy szokásjog, aminek kapcsán az ellentétes politikai táborok megbíztak volna egymásban, és a politikai stabilitást a rivalizáló pártok már csak ésszerűtlen, eszelős ígéretspirál révén tudták időlegesen fenntartani.

Republikánus politikai közösség bizonyosan nem alakult ki a jogállami korszak másfél évtizednyi »békeidőszaka« során, de létezett minimális szintű össztársadalmi szolidaritási közösség. Ez a közösség esett szét 2006 ősze után olyan különálló szolidaritási csoportokra, amelyeknek tagjai egymással kapcsolatban képesek értelmezni az egyenlőségi és méltányossági fogalmakat, ám össztársadalmi szinten már nem. Az első Fidesz-kormány – miközben elosztási politikája a középrétegeknek kedvezett – még patikamérlegen mérte ki az egyes rétegeknek juttatott kedvezményeket, és nem nyúlt hozzá a társadalompolitikai konszenzus legfontosabb elemeihez. A 2010 után berendezkedő autoriter rezsim már arra a feltevésre építette társadalompolitikáját, hogy az egyes szolidaritási közösségek között nincs érdemi interakció. És politikai értelemben eleddig valóban meddőnek bizonyult bármilyen egyenlőtlenségi érvvel előhozakodni vagy rámutatni a szegénység súlyosbodó problémájára – éppen úgy, mint arra, hogy a kormány politikájának több a vesztese, mint a kedvezményezettje, az országot pedig végzetes leszakadás, nemzetközi elszigeteltség és társadalmi katasztrófa fenyegeti. (...)

Az önkénynek nincs társadalmi ellensúlya, mert ma már nincs sem republikánus politikai közösség, sem szolidaritási közösség, amely értelmezési keretet adna ahhoz, hogy a társadalom világos különbséget tegyen jogállam és önkényuralom között, és értékén kezelje a végrehajtó hatalom teljesítményét. Félő, hogy csak súlyos társadalmi megrázkódtatás árán van innen visszaút.”