A jakobinusoktól ered mindaz, ami tönkretette a világot, a kommunizmus, a nácizmus és a liberalizmus

„Biztos vagyok benne, hogy sokszor vágják a fejedhez: bicskanyitogató az erkölcsi és szellemi fölényed. A tradicionalizmus csak »erkölcsi sznobizmus«” lenne?

TK: Ezzel a kritikával valóban szembe kell nézni, mert biztos vagyok benne, hogy sokak menekülési útvonala, egyben langyos kis mocsara lehet az a – sokszor csak vélt – fölény, amit egy ilyen elgondolás adhat. Érted, mágia, misztika, sznobizmus, nagyon bonyolult és érthetetlen szavak, elfordulás minden mainstreamtől; ez egy csalódott értelmiséginek vagy pont az előbb kárhoztatott, társadalomból kivonulni akarónak csábító lehet. Mint a Római Birodalom új és újabb szektába eső útkeresői vagy a középkor titkos társaságainak tagjai. A dölyfösség vagy az annak tűnés kontraproduktív. Még egyszer mondom, az, hogy hiszünk valamiben, nem egyenlő azzal, hogy ezt nem akarjuk másoknak továbbadni. És úgy nem fog sikerülni, ha még rá is játszunk a vélt fensőbbségességre. Úgyhogy nem lep meg, ha sokak szájából sznobizmusnak tűnik. Én azon a véleményen vagyunk, hogy ha valamit érthetően tudunk megfogalmazni, akkor tegyünk is úgy, ez nem vesz el a kifejtett álláspont érdeméből és legyünk nyitottak. Az orr fennhordása és a ledorongolás ugyanolyan echo-chambert hoz létre, mint a Facebook-csoportok Gyurcsány-menekültjeinek saját visszhangjukban telő mindennapjai.

PS: A kérdés: mit ért az erkölcsön? A válasz: a bűn iránti érzéket. Erről mi jut eszedbe?

TK: XII. Pius mondja, hogy napjaink legnagyobb bűne pont az, hogy elveszítjük a bűn iránti érzékünket. És ez a mindent relativizáló, megdönthetetlen erkölcsi érveket nélkülöző világunknak köszönhető. A legtöbben középszerű keresztények vagyunk, akik úgy válogatunk az egyértelmű tanítások között, mintha a piacon lennénk. Ez jöhet, elég jó a színe és friss, amaz viszont nem kell, mert keserű. Ahol felvállaltan és büszkén háttérbe kerül az ideológia és az erkölcs, ott nincs megtartó erő. Aki szórakozni akar és magát kizárólag jól érezni, az például nem misére vágyik. És ezzel kapcsolatban hadd idézem egy másik, kiváló teológus, tiszteletreméltó Fulton Sheen érsek gondolatait is. Akik a tanítást és a törvényeket nem a helyükön kezelik, azoknak nem a dogmákkal van bajuk, nem a hitvallással, hanem a parancsolatokkal, mert azokat nem tudják betartani. Nem a Szentháromság tanával kapcsolatban vélnek mást igaznak, csak nem tudják elfogadni az egy testté lett kettő erkölcsiségét. Nem a tévedhetetlenséggel kapcsolatban van kritikájuk, hanem a fogamzásgátlás tilalmának nehézségével. Nem az Eucharisztia túlságosan befogadhatatlan, hanem a bűnbánat túl sokat követelő. A locsi-fecsi, kedveskedő, cuki, mosolygós Egyház harmatgyenge és hamis. Őrizzük meg ezt az utat a több ezer, különféle protestáns felekezet számára. Akik ma mindezt »keresztény« köpönyegben féltik a modern világ izmusait, higgyék el nekem, egy teljességében pompázó, katolicizmussal átitatott kultúrában sem éreznék jól magukat.

PS: Kuruc-labanc ellentét gyökerei? Mi a helyzet ezzel a szellemi polgárháborúval?

TK: A fő problémát én abban látom, hogy mindent teljességgel behálóz a történelemszemléletünk kurucos-protestáns ihletettsége, és ebből a szemszögből akarunk megérteni bármilyen hagyományt is. De hogy lehetne megérteni, ha mindent a lázadáson keresztül értelmezünk, a fennálló hatalommal szembeni zendülésből? Miért hitettük el magunkkal, hogy mi ilyen rebellis náció vagyunk? Miért a szimpatikus lúzer az önmeghatározásunk veleje? Thököly, Rákóczi és Kossuth nyomvonalán haladva tényleg semmit sem fogunk megérteni valódi hagyományainkból, amelyekre érdemes lenne támaszkodni. Ma gyakorlatilag lehetetlen ezekről beszélni, mert bárki is teszi, a kiátkozást kockáztatja. Talán egyszer eljön az idő, hogy a magyar történelem eseményeit is érzelmi szuggesztiók nélkül értékelhetjük. Mondjuk az nem holnap lesz. A történelmi szemléletről beszélek persze, nem a mai aktuálpolitikáról, ahol az menőbb és européerebb, aki minél hangosabban csicskul külföldön a hazája ellenében.”