A Vona-jelenség tanulmányozása segít megérteni a történelmet. Érthetővé teszi az elvtelenség archetipikus működését. Megvilágít számos történeti változást, így a rendszerváltozást követő hazai események némelyikét is. A jelenség lényege:
a kilátásba helyezett hatalom érdekében ellökni elvet, hitet, korábban meggyőződéssel állított felfogást.
Fordítani a köpönyegen. Mindent szabad, ha a jutalom a hatalomgyakorlásban való részesedés.
De hát nem a legtermészetesebb, leginkább politikai jelenségről van itt szó? Nem viselkedett-e ugyanígy Orbán Viktor 1994 után? Nem egyezett ki Churchill Sztálinnal? Nem látjuk-e nap, mint nap, hogy a világpolitikát a legabszurdabb fordulatok jellemzik? Mi módon kérhetjük hát számon a politikán az elvszerűséget?
A válasz a feltett kérdésekre részben igen, részben nem. Orbán Viktor nem csatlakozott a Demokratikus Chartához, mivel az a Honecker-kabinet magyar megfelelőjére mondott igent. Churchill összefogott Sztálinnal, mivel fény derült Hitler valódi szándékára. A világpolitika, kár volna tagadni, mégis nagy számban mutatja a Vona-jelenség változatait. Egyesek szerint ez éppen a politika mint politika lényege; s valami további, például etikai elv követelése abszurditás.
A politikai etika lehetőségét ma két oldalról támadják. Az egyik a „metapolitika”, a másik a neomachiavellizmus. Badiou, Rancière és mások persze tévesen használják a metapolitika kifejezést. Amiről ők akarnak beszélni, „hipopolitika”, a politika alatti politika, amely minden szubsztancia felőrlésére tör. A neomachiavellizmus republikanizmus, ennek vallási alapja nélkül: s nem is igazán machiavellizmus, mivel Machiavelli a barbárság legyőzése érdekében tartotta megengedhetőnek a hitszegést. A mai machiavellisták a régi Realpolitik radikális folytatói.
Ezzel szemben a politikatörténet hagyománya megegyezik abban, hogy a politika nem valami végső, hanem alárendelt egy további instanciának – Platónnál az igazságosságnak, Arisztotelésznél a boldogságnak, a középkorban a szentnek, Kantnál az észnek, Hegelnél a szellemnek, Nietzschénél az örök visszatérésnek, Husserlnél a teleológiának, Voegelinnél a tudat önszerveződésének, Heideggernél az Eseménynek -- stb. A hagyomány megerősíti az elvet: a politika nem öncél. A cél nem szentesíti az eszközt. Vannak “intrinzikusan”, lényegileg jó és rossz cselekedetek, amelyek minden körülmények között jók vagy rosszak. A politika alávetett pozícióban van: létezik olyan norma, amelynek engedelmeskednie kell. Mert ha a “might is right” kimondott tétele igaz, akkor nem igaz.