A politikai etika lehetőségét ma két oldalról támadják. Az egyik a „metapolitika”, a másik a neomachiavellizmus. Badiou, Rancière és mások persze tévesen használják a metapolitika kifejezést. Amiről ők akarnak beszélni, „hipopolitika”, a politika alatti politika, amely minden szubsztancia felőrlésére tör. A neomachiavellizmus republikanizmus, ennek vallási alapja nélkül: s nem is igazán machiavellizmus, mivel Machiavelli a barbárság legyőzése érdekében tartotta megengedhetőnek a hitszegést. A mai machiavellisták a régi Realpolitik radikális folytatói.
Ezzel szemben a politikatörténet hagyománya megegyezik abban, hogy a politika nem valami végső, hanem alárendelt egy további instanciának – Platónnál az igazságosságnak, Arisztotelésznél a boldogságnak, a középkorban a szentnek, Kantnál az észnek, Hegelnél a szellemnek, Nietzschénél az örök visszatérésnek, Husserlnél a teleológiának, Voegelinnél a tudat önszerveződésének, Heideggernél az Eseménynek -- stb. A hagyomány megerősíti az elvet: a politika nem öncél. A cél nem szentesíti az eszközt. Vannak “intrinzikusan”, lényegileg jó és rossz cselekedetek, amelyek minden körülmények között jók vagy rosszak. A politika alávetett pozícióban van: létezik olyan norma, amelynek engedelmeskednie kell. Mert ha a “might is right” kimondott tétele igaz, akkor nem igaz.
A Vona-jelenség számára a politika öncél. Nincsenek intrinzikusan jó vagy rossz tettek. A cél szentesíti az eszközt. Így léphet elő a Párt paravánja mögül a demokrata, vagy a gárdamellényes hoppmester mögül a megfontolt hazabölcse. Nem egy évtized alatt, ami talán még érthető is volna, hanem egy éven belül, választáshoz közeledve.
Egyfajta hollywoodi politika ez, amelyben mindazok részt vesznek, akik a tegnapi gárdamellényt hihetetlen nagyvonalúsággal minősítik jelentéktelennek.
El kell ismerni: 2014 után olyan erők jöttek mozgásba a kormány körül, amelyek helye igazából Vona mellett volt és van. Ma is ott szörföznek a kormánypártok farvizén. Térnyerésük több tényezőnek tulajdonítható, főképpen annak, hogy a bázist igyekeztek kiterjeszteni a perifériára. Az itt remélt szavazók elnyerése éles hangütést követelt. De ez a praxis a kelleténél jobban érvényesült, miközben a polgári felfogás visszaszorult. Ha manapság szükségessé vált a Fidesz szabadelvű jellegének kihangsúlyozása, az ennek az aránytalanságnak a kialakulására válaszol.