Jórészt igen, de nem állítom, hogy teáztam mondjuk a Kremlben. Voltam ugyan ott, de nem a zárt elnöki tárgyalóban. A nem elérhetetlen helyszínek túlnyomó többségét bejártam, sok ezer képet, százórányi filmet készítettem, rengeteget kutattam, láttam háborút „élőben”, frontvonalon. Vannak részletek, amelyek velem történtek meg, például a fedezékbe menekülés az aknarobbanások elől Ukrajnában. Ugyancsak láttam, hogyan folynak a diplomáciai tárgyalások, mi a valóság a kulisszák mögött. Kevés illúzióm maradt. A titkosszolgálatok világa nem az enyém, de vannak dolgok, amiket élőben láttam – és közvetlen forrásból hallottam sok történetet. Összességében a leírtak ezen a területen is hitelesek annyira, amennyire egy ilyen regényben lehetnek. (...)
Miért nem érdekli az EU-t, az Egyesült Államokat vagy a nemzetközi szervezeteket Európa legnagyobb kisebbségi közössége, a határontúli magyarok kérdése?
– Negyedszázados tapasztalatom, hogy Nyugaton a kérdést mélységében kevesen ismerik. Nem értik, mi a történelmi háttér, mi a mindennapok valósága. Sok alkalommal felvetettem ezt sok helyen, Washingtonban, Londonban, Brüsszelben – a baráti érdeklődés pillanatok alatt fordult át gyanakvásba. Az USA geopolitikai nyugalmat akar az »orosz front« közelében, alapvetően rendezettnek tartja az erdélyi vagy felvidéki magyarok ügyét. Magas rangú amerikai diplomaták mondták nekem teljes őszinteséggel, hogy mennyire jónak tartják a román kisebbségpolitikát, tegyük túl magunkat az esetleges sérelmeken a »Nagyobb Jó« érdekében. Amikor mondtam, hogy ez nem így megy, rossz fiú lettem. A kilencvenes években jobban figyeltek, volt némi nyomás Románián és Szlovákián, hogy javítson a magyarok helyzetén. Azt most Ukrajnában láthatjuk, mennyit ér egy alapszerződés egy szomszédos országgal. Az USA kijevi követsége ráadásul képes volt gratulálni az ukrán oktatási törvényhez – remélem, ez pusztán tudatlanság.