Férfinak lenni: a küzdés maga

„A felfogások közötti szakadék betemethetetlen.”

Trombitás Kristóf cikke (Jobboldaliság: a küzdés maga) zárul e szavakkal.

Mivel sosem hittem a betemethetetlen szakadékokban, csak az érdekből fenntartottakban meg a tartós félreértés vagy túlbonyolítás miattiakban, már ezért viszketni kezdene billentyűzetem egy válaszra. 

Rátesz egy lapáttal, hogy Bayer Zsolt, ki polgártársaink egy nagy csoportjának irányt adó mérce, akként méltatta az írást, mint a konzervatív oldal kiskátéját a jövőre nézve; ami megerősíti azon érzésemet, hogy itt egy olyan általános felfogás jött velem szembe, ami ha nem is feltétlen valódi alapvetése a konzervatív világnézetnek, ám mindenképpen egy ma általánosan elterjedt változata a mai magyar konzervatív oldalon. 

Ráadásul a cikk egy szellemes motívumra fűzi fel mondandóját, a kemény, határozott férfiasság megélésének igényére, mely férfiasság nézeteit is nyíltan vállalni meri. E gondolat eredetisége egyrészt megtetszett, másrészt a gondolat aprópénzre váltásában akkora férfiatlanságra bukkantam, hogy ugyanezen fonálra fűzném fel magam is gondolataimat. 

Ami azért is jó, mert

s azt megértve vagy ráébredünk, igaza van (mert ilyen is van, csak már elszoktunk tőle...), vagy konkrétan rá tudunk mutatni a pontokra, ahol nincs. 

Na de a lényeg. 

*

A cikk maga röviden azt mondja, hogy a jobboldal a rendszerváltás óta nem merte nyíltan felvállalni eszméi/hitvallása azon részeit, melyet a másik oldal a politikai korrektségre vagy a sokszínűség védelmére hivatkozva szalonképtelennek ítélt; de most már ideje véget vetni ennek, nevükön nevezni a dolgokat, és nyíltan vállalni akár a konfrontációt is érte.

„Mit gondoltok, miért hiányzik annyira a jelenlegi baloldali közéletnek az egykor volt magyar konzervativizmus? Az MDF, szegény Antalléktól Dávid Ibolyáig és Herényi Károlyig? A '90-es évek lábujjhegyen való létezése? Ad absurdum a 2006 előtti Fidesz? Mert meghunyászkodtak, a legkisebb intésre is csendben maradtak, tudták, hol a helyük és csak a legminimálisabb térben mertek mozogni. Amikor véletlenül mégis olyat tettek, ami csak Trockijtól jobbra értelmezhető, egy nagy levegővel igyekeztek kiböjtölni a rákövetkező hónapokat. És mindig, mindenért, minden esetben bocsánatot kértek, elhatárolódtak, lesütötték a szemüket. Hálásan hajbókoltak a leereszkedő vállveregetésekért, amit csicskalájkként kapni tudtak a Minden Fontos Dologról Homályos Dolgozószobákban Döntő Értelmiségiektől.

Már-már önként és dalolva mentek bele abba a megalázó helyzetbe, hogy elfelejtsenek egy sor konzervatív alapvetést, csak nehogy megszólják őket  (...)

A baloldal korábban megalkotta a saját szája íze szerint fűszerezett jobboldalt és jaj volt annak, aki háborgatta a status quót. Ennek mostanra vége. Éppen elég kárt okozott a folyamatos visszavonulás. Ideje felvállalni a népszerűtlen igazságainkat!”

Nos, mielőtt még a bevezetőben említett fő gondolatra térnék, a „... felfogások közötti szakadék betemethetetlen” okának fele már itt elővillan. 

Konkrétan, hogy „a baloldal korábban megalkotta a saját szája íze szerint fűszerezett jobboldalt”. 

A másik fele meglepően egyszerű: a jobboldal meg megalkotta a saját szája íze szerint fűszerezett baloldalt. 

Mindkettő jó ízesen fűszerezte is mindjárt elképzelt teremtményét, mindenből, amit valaha fél füllel hallott róla, mindjárt a legcsípősebb szélsőségeket  dobva a kondérba – ahogy a magyar gyomor szereti –, mert ennek a kedvünkre szándékosan hülyére gyúrt figurának aztán olyan kényelmesen cáfolhatjuk baromságait. 

Mert valódi emberek valódi érveivel – s főleg valódi életével – félő, hogy tán egyet tudna érteni, amivel viszont így nem tudna mit kezdeni. Lássuk be: igazán jól kiröhögni s tételesen cáfolni egy náci jobboldalt s egy „piros térdzoknis, Budapest legjobb aluljárós vietnami büféit kutató”, saját nemét eldönteni se tudó buzibanda liberálbaloldalt lehet – jelentsenek ezek bármit is. 

De megint elkanyarodtam a fősodortól... 

*

...így ugorjunk rá arra a bizonyos férfiasság-vonalra: 

„A jobboldaliság töredelmes beismerésén túl van még egy megugorhatatlan akadály, amit folyton-folyvást felemlegethetnek neked. Ez utóbbi akkor történik meg, ha fehér, vallását szabályozott módon megélő férfi vagy. 

Abban a világban ugyanis, amit mi normálisnak látunk, a férfiasság eléréséhez, a belső tisztaság megvalósításához, az önmagában létezéshez két út vezetett: az akció és a kontempláció útja, a harcosé és az aszkétáé (vö.: Evola: Feminizmus és heroikus tradíció). Előbbit a tiszta tett határozta meg, utóbbit a teljes, férfias odaadás. Ezzel rendelkeztek önmaguk számára egy életen túlmutató életről. Ma ezek a fogalmak kiüresedettek, semmit sem jelentenek. Korunk lerontottsága, ahol mindent a jog és a méltóság határoz meg, amiből mindenkinek alanyi jogon ugyanannyi jár, alig hagyott valamit ezekből az értékekből. 

Ahol mindenki azonos arányban fontos, ott senki sem fontos igazán. 

Az ún. humanitárius és demokratikus elvek szükségszerűen megsemmisítették annak a lehetőségét, hogy a férfi férfiként lehessen harcos vagy aszkéta. Jó ideje teljes erkölcsi kasztráció zajlik a férfiak felé, különös tekintettel a fehér, keresztény férfiakra. Minden értéküket fel kell adniuk és lehetőleg a legnagyobb mértékben feminizálódniuk kell.” 

Nos, az elejét még értem. De a végére önkéntelenül kiesett számon a kérdés: ki/mi akadályozhatja meg őt ebben? 

Azt a részt az idézet elején, hogy „ezzel rendelkeztek önmaguk számára egy életen túlmutató életről”, én ott még úgy értettem, hogy az ilyen férfi kitűz egy célt, hozzá egy utat, és onnan senki és semmi őt el nem térítheti. Jó, az útról még csak-csak, ha a térképen nem jelölt szikla áll útjában, de a céltól soha – állhatatosan kirág a kerülőutat, s azon megy tovább a cél felé. 

Az ilyen férfit hogyan kényszerítheti minden értékének feladására és akaratán kívüli feminizálódására, hogy körülötte a világ épp ezt teszi? 

Hiszen már az elején magasabb szempontok alapján tűzött ki célt és utat, ami már akkor se feltétlen igazodott ahhoz, amerre az autóval könnyen járható autópályák vezetnek. Az ilyen férfi nem google maps-szel terveztet utat az aktuális dugóhelyzetet nézve s minél kevesebb gyaloglást beiktatva.

És ez a kérdés meglepően messzire elvezet. 

*

Mert az igazi férfi azon se nyavalyog, ha útja épp rögös vagy akadály állja az útját. Nem nyöszörög s mutogat kifelé, hogy mennék én erre, de hát a körülmények. Hogy mennyire mostohák. 

Az igazi férfi, ha hajója fennakadt, nem másra mutogat – izmokat acéloz s megoldást keres. 

Mondhatnám azt is,

– magába néz, mit ronthatott el esetleg ő maga, s a tanulságból megoldást sző. 

De a bölcs olyan liberálértelmiségi nyavalygónak tűnhet – mi itt most a harcos férfiról beszélünk. 

Aki ha elakadt, nem áll le világot szidni, hanem felvállalja, mit ronthatott el esetleg ő maga, s a tanulságból megoldást sző. Mert tudja, hogy a világot szidni meddő nyavalygás, s a harcosnak erre nincs ideje. Meg mert az igazi férfi nem fél szembenézni önnön hibáival sem. 

S hogy hová is akarok lyukadni ezzel? 

*

– Légy férfi, s ne gőgicsélj azon, hogy jaj, mi szörnyű lett már e világ, nem tisztel már senki nagy célt és magasztot, kiveszett az erkölcs. Emeld fel fejedet és járd utadat, hiszen téged, a harcost ki téríthet el ettől? Az igazi férfi nem sír a világon, hanem bármilyen is az, megtalálja benne a maga útját.

– Ó, de a többiek! Nem elég, ha én vagyok lángoló oszlop, ha a többiek nyünyik, a társadalom vesztébe rohan.

– Ne aggódj, az emberek velejüktől keresnek célt az életükbe és tisztelik az állhatatos erőt, mely láthatóan értelmes cél felé halad. Ha te ilyen példát mutatsz, lesznek követőid. Ha nincsenek, akkor viszont nézz magadba, vállald fel, hogy valamit valahol elrontottál.

– Ó, de az ifjúság, rájuk aztán nem hat a nevelés. Mondhatok én bármit, vittem én minden vasárnap templomba, nálunk otthon egy pisszenés nem volt, de elrontja a tévé, a telefon, az iskola.

– Ne aggódj, ha gyermekedre kiskorától fogva igazán figyeltél, ha meghallgattad csillogó szemekkel elmondott ovis kis titkait, s nem legyintettél, hogy neked ilyesmire nincs időd, dolgod van s zavartad te magad a tévé elé – nos, kamaszként így is, úgy is kritikus lesz, flegma, visszabeszél s nem mosogat, de ez a kamaszkor velejárója és fontos-hasznos velejárója. Mert ilyenkor beépített programként kritikus mindennel szemben, mert utat keres, és olyat, melyet igazán hitelesnek talál, és ebben látását torzító akadály lenne, ha tekintély s hagyomány alapján döntene. De ha kiskorában igaz társa voltál, még ilyenkor is elbeszél valamit abból, mi történik vele, és ha nyíltan nem is kéri ki tanácsodat – sőt, nyilván le is szólja –, titkon figyel s nem is hinnéd, mi mindent észrevesz. S ha olyat lát benned, mi tényleg felvállalhatónak tűnik, sok mindenben – a legmélyebb lényegi dolgokban – követni fog. Főleg a zavaros idők után lenyugodva, felnőtté válva. Sok mindenben nem, mert rajtad kívül más példát is lát sokat, és még gyermekeid sem egyformák, nem hogy te és gyermeked az kéne legyetek, így sok dologban más utat választ.

– Ó, de és a többiek gyermekei? Mások rongy emberek, az ő gyerekeiknek ki mutat példát?

– Hát, egyrészt ha azok a mások tényleg rongy emberek, te pedig lángoszlop, az ő gyermekeinek egy része is majd téged követ. Ha meg nem -- vagy te gyermeked is inkább őket -- nos, akkor légy férfi, s gondolkodj el azon, tényleg olyan követendő lángoszlopként élsz-e. Mert nagyon könnyű azt hinnünk, lángoszlopok vagyunk, miközben környezetünk elhízott (vö.: aszkéta), akaratgyenge (vö.: harcos) nyünyiknek lát minket. Az igazi férfi csendesen-büszkén járja útját, és e csendet is követik, de ha mégse, az igazi férfi magába néz először, mit csinálhat rosszul.

S hogy hová is akarok lyukadni ezzel? 

*

Hogy hitetlen, céltalan, pótcselekvésekben gyors sikert kereső, elpuhult. És hogy nem követik a régi jó erkölcsöt s a gyökereit jelentő keresztény értékrendet – mi több, a vallást. De magunkba nézünk-e olykor, vajon tényleg olyan követendő példa-e az, amit mutatni tudunk? 

Mert az igazi férfi magába néz és megoldást keres. 

Sírunk, egyre kevesebb a keresztény egyházak tagsága. Mert ez a világ nem kedvez a hitnek. De vajon tényleg olyan-e az egyház és konkrét hívei, kikre ránézve az emberek hitelesen követhető utat látnak?

Nézzük előbb magát az egyházat.

Ha azt halljuk, igazodni kéne kicsit a társadalom változásaihoz, kapásból az a válasz, hogy az örök igazságok ahogy egykor leírattak, úgy igazak, s azokon nem fércelhetünk mindenféle kósza igények alapján. De nem fura, hogy mikor a kereszténység világra jött, erős ellenszélben a semmiből milyen hatalmas és elszánt sereget toborzott? Pedig ott aztán senki erre senkit nem kényszerített – sőt. Oroszlánok, miegymás... És mégis. Valahogy nagyon rá lett ott valami szabva az akkori társadalom lelki igényeire.

Akkor ha most mégis elfordulnak tőle, mert nem látják követendőnek – nos, az igazi férfi magába nézne. 

És azt ne mondja senki, hogy hát az még az erkölcsös bibliai kor volt, így nyitott volt az örök értékekre. Hogy is szól az Ember tragédiájának egyik tankönyvi tanulsága?

Ám visszafele nézve a megfordított tanulság is leszűrhető – sosem volt olyan aranykor, ahol az ember ne gyarló és kicsinyes, a másik embert folyton szivatgató ember lett volna. Igen, akkor is. Az sem volt egy szép és tiszta kor, csak a kísértések voltak mások. Oszt' mégis elterjedt a kereszténység. Mert odafigyelt a lényegre, akinek megváltására készült – az emberre a maga kis hülyeségeivel. Mindegyikre.

Meg persze a kor leghatékonyabb reklámja segítette – a szájról szájra suttogás. Ami viszont mit sem ér ennek turbófokozata, a személyes példa nélkül. Aki a keresztet felvette, leginkább azért tette, mert aki elbeszélte neki, maga is megtette, és olyan furán boldognak és határozottnak tűnt tőle, mint aki értelmet lát életében.

Lám, a férfi, akit követnek.

Csendben jegyzem meg, az Avon- és Oriflame-ügynökök nagyrészt háziasszonyok, de tudják jól, hogy erejük a magukra kent cuccban van, nem a táskában lapulóban. Az Oriflame-ügynökök igazi férfiak. Mint a legtöbb háziasszony.

S ezzel el is értük (s ki is veséztük) a másik tényezőt – egy egyház sikerének kulcsa nagyobbrészt maga a tagság, mert a kívülállók az ő személyes példájukat nézik, vajon olyan-e életük, amit követni érdemes.

S ha nem, nos, az igazi férfi magába néz.

*

Elgondolkodtunk-e már azon, hogyan lehetséges, hogy fanatikus vallások le tudják halászni tősgyökeres európai családok gyermekeit – köztük jómódban élőkét is. Köztük rendes keresztény nevelést kapottakat is.

Könnyű azok rafinált módszereire hivatkozni, de érdemes elgondolkodnunk, vajon volt-e más követendőnek látott példa is előttük, olyan, amit őszintének láttak. Vagy csak egy tévé elé fásult szülőpárt láttak, akik hozzájuk csak akkor szólnak, ha már megint sáros lábbal léptek a nappaliba.

A kereszténység egykoron hódított a más vallásúak között: nem fura, hogy most őrajtuk nem fog? Nem lehet, hogy nem tud felmutatni elég hiteles képet arról, hogy legalább hívei ténylegesen és hittel követik? Ha a keverék nem válik oldattá, nem csak az oldandó anyag hibája lehet: az oldószer se biztos, hogy oldószer. Talán hamisítvány, talán lejárt, de talán csak fel kellene melegíteni.

(Zárójelben jegyzem meg – tényleg, ott a zárójel az elején, s látod majd, a végén is, különben hiteltelen lenne, amit mondok –, hogy tartalmazzon bár az Írás örök igazságokat, azokat ki is kell olvasni a kicsit régiesen fogalmazott, egykor volt idők akkor még ismert környezetében játszódó példázatokból. Ezen igazságok aprópénzre váltásának történelme sok felkészült teológus viharos vitáján s híres zsinatokon át vezet, mely viták minden résztvevője az Írás betűjével érvelt – java részük feltehetőleg felkészülten és helyesen mindkét vitaoldalon –, s mely zsinatok az Írás megszületése után adtak értelmezést neki. Én a keresztény vallást zseniális alkotásnak tartom, és a kereszténységet mélyen lenéző gondolatnak érezném annak kimondását, hogy alkalmatlan lenne arra, hogy értelmező részleteit olykor a társadalom alakulására illeszthessük úgy, hogy a kor embere őhozzá szólónak érezze, s hogy lényege és igazán fontos igazságai eközben érintetlen maradjanak. Jut eszembe, az hogy te, Kedves Olvasó, nem zsidóként most keresztény lehetsz, egy olyan szerencsés korai értelmezés eredménye, mely értelmezés meghallotta a kor eredetileg kirekesztett emberének egy lelki igényét.)

*

S ha már szóba kerültek a háziasszonyok, neuralgikusnak tűnő pont ez a férfi-nő – ez a „gender” dolog is. Legyen az bármi is. Meg az idézett feminizálódástól való félelem.

Nos, az igazi férfi persze férfi. És tényleg más mint a nő. Ez van.

Ám az igazi férfi nagylelkű is, és jól bánik a nővel, aki rá bízta életét. Meg az igazi férfi igazságos is, így természetesnek veszi, hogy a házimunka egy részét (mondjuk felét...) ő végzi, mert az ellenkezőjét igazságtalannak érezné.

Gyermekét is neveli ő maga is – nem csak asszonyával nevelteti, míg ő a harcmezőn vadászik –, különben honnan is kapna férfimintát az a gyermek? (Kap persze úgy is, ha nem tőlünk, csak azon aztán sírunk majd utólag, hogy megint milyet...)

Főnökként pedig azt érezné igazságtalannak, ha egy nőnek – tegyük fel, tényleg ugyanannyi és ugyanolyan jó – munkáért kevesebbet fizetne. Mi több, harcosként közibe is vágna annak, akitől ilyen ocsmányságot látna. Mert az igazi férfi a nők dicső védelmezője.

Amúgy a „gender” kutatások nagy része tudtommal ilyen hétköznapi dolgokkal foglalkozik, mert ezek azok a bizonyos szerepek (házimunka, gyerekkel foglalkozás, munkakörök leosztása – nem a nehéz fizikai, hanem pl. a vezetői meg a magasan kvalifikált szellemi, amibe mi férfiak szeretünk beülni helyettük is), miket apáink még nem ugyanúgy éreztek igazságosan leosztva lenni, mint remélhetőleg mi érzünk.

Csak persze egy harsány és jól szidható mellékága is van ennek a gendernek, így az ellenoldalt elszántan utálni kívánó bölcs ezeket látja lényegi részének. S ez kényelmesebb is, mert nem kell elgondolkodni kínos munkamegosztási kérdéseken. Mint ahogy egy igazi férfi tenné. (Ehh, talán nem is olyan jó igazi férfinak lenni, ha ennyi nyűggel jár...)

Ami amúgy a gender elborultabb részét illeti, vadhajtása mindennek van, az emberi ténykedések pedig különösen növesztik őket, mert

Ám az alkalmatlanok idővel lenyesődnek, túlaggódni kár őket – aggódni inkább azon kell, hogy a nyesegetést se szép békésen szoktuk csinálni, mi emberek, hanem nagy dérrel-dúrral nekiesve, kivágva még a bokrot is. De hát mi már csak ilyenek vagyunk, történelmünk nagy átlagban az arany középúton jár, csak szép nagy kilengésekkel, mint a félcsöves síelők – olykor a pálya oldalára fröccsenő sok vérrel.

*

Huh. Olyan sok minden következik ebből a „férfi legyen férfi” dologból, hogy magam is megijedek.

Még a végén liberálisnak néznek. Pedig csak férfiként gondolkodtam egy kicsit. De hát tudom, ez a világ elnyomja a férfiakat, így nem panaszkodom, ha leszólnak érte.

Azt akartam mondani: 

Ha mégse, akkor meg érdemes elgondolkodni, tényleg annyira jók-e, vagy tényleg úgy élünk-e, mint elveink mondják.

*

Még egy apróság.

„Jó ideje teljes erkölcsi kasztráció zajlik a férfiak felé, különös tekintettel a fehér, keresztény férfiakra. Minden értéküket fel kell adniuk és lehetőleg a legnagyobb mértékben feminizálódniuk kell.”

Ezt már idéztem. De nem tudom megállni. Mert ez a világ már tényleg nem az a régi, ahol a fehér (heteroszexuális – szerintem ez csak lemaradt) férfiak eleve félpályányi előnnyel indultak, és rongálásnak minősült, ha lerúgták egy útjukban lábatlankodó kutya, cigányasszony, néger vagy buzeráns veséjét.

Tegyük szívünkre kezünket – izmusok ide vagy oda: ez a világ még mindig erre a típusra van szabva. Még akkor is, ha a német autógyártók már a buddhista kínai sofőrökre kezdik szabni legújabb modelljeik belterét. És ezt a világ is tudja. Így ha egy fehér keresztény heteroszexuális férfi azon panaszkodik, hogy őt ez a világ elnyomja – hát, nekik írtam ezt a cikket, ha úgy látnák, nem sokan követik őket útjukon.

*

És még valami, hogy valami reményt keltővel zárjam. A betemethetetlen árkokról.

Azt figyeltem meg, hogy a valódi ember napi életében meglepően erősen az arany középúton jár, csak elveiben szélsőséges. Hogy jobb- vagy baloldalian, illetve konzervatívan vagy liberálisan, ez sok mindentől függ. De amikor nem beszél, csak cselekszik, mindennapi életében szinte megkülönböztethetetlen a másik oldali elveket vallóktól. A rendes a rendestől, a tolvaj a tolvajtól. Csak a rendes konzervatív férfi a férfiassága miatt olyan, amilyen, a rendes liberális férfi meg úgyszintén. Jelentsen bármelyik bármit is.

A mindennapokban árkok sincsenek igazán.

mert a Nagy Eszmék és Gondolatok csak tűzzel és vérrel tisztogathatók rendesen.

S hogy ebben mi a reményt keltő? Hát hogy ez az egész olyan gyarlón, de emberi. És jól eljátszunk vele, így nem unatkozunk, míg az érte járó kárhozatra várunk.