Szenvedéslicit

„Elszomorítóan tipikus adok-kapok alakult ki az elmúlt hetekben Varsó és Tel-Aviv között: Lengyelország gyakorlatilag betiltotta a »lengyel haláltáborok« és a holo-kausztban viselt »lengyel felelősség« felemlegetését, mondván, akkoriban német megszállás alatt állt az ország – Izrael pedig törvénybe iktatott holokauszttagadást emlegetett, hiszen valakik azért csak-csak felsegítették a náci vagonokra a lengyel zsidókat. A milliónyi áldozat méltóságát sértő perverz licitálásra – mármint hogy melyik közösség volt jobban elnyomva a német megszállás alatt – végül Andrzej Duda elnök aláírása tett pontot, amely a hangos izraeli tiltakozás ellenére szentesítette a törvényt.

Más: a német állam nemrég bejelentette, kárpótlást fizet azoknak az algériai zsidóknak, akiket a lakosság jó részének támogatását élvező náci kollaboráns Vichy-Franciaország hatóságai szolgáltattak ki a német megszállóknak. Franciaország a győztesek közé sorolja magát – nyulakat megszégyenítő harci érdemei mellett az úgynevezett francia ellenállásra hivatkozva –, így hát en bloc vétlen a történtekben, fizessenek csak a bűnös németek. No de itt van Magyarország, hát minket is megszálltak a nácik, kérem! Hány partizántól kezdve kapja meg a kettest egy állam? Felmentés a korábbi országcsonkítás, a zsidóság felülreprezentáltsága az 1919-es országvesztő kormányokban? Enyhítő körülmény egy öngyilkosságba menekülő miniszterelnök vagy a frontról a budapesti zsidóság védelmére rendelt tankhadosztály – s egyáltalán a tény, hogy egy ország vezetője nemcsak a hatszázezer zsidó magyar, hanem a tizenegymillió egyéb magyar sorsáért is felelősséggel tartozik? 

Vagy nagyobb súllyal esik latba a kormányzó tétlenkedése százezrek elhurcolásánál, a hivatalnokréteg szervilizmusa és a német propaganda bűvöletébe esett lakosság tevőleges részvétele? Levonhatjuk a végszámlából a szovjet megszállással, a legyilkolt, a megerőszakolt, a Gulagra hurcolt, kisemmizett, kifosztott, kitelepített, meghurcolt magyarok tömegeit?

Nem gondolom, hogy szenvedéslicitként kellene megélni a történelmet, bár elhiszem, hogy a morális imperialista németeken kívül senki sem szeret a saját közösségének felelősségével szembenézni. Azt se gondolom, hogy a megélt szenvedés igazolhatna bármiféle bosszút, vagy járandóságot, területet, pénzt, erkölcsi fölényt. 

Azt meg főleg nem, hogy bármelyik közösségnek joga van azt mondani a másik által megélt gyötrelmekre, hogy az »megérdemelte«.

A szenvedés nem relativizálható – de nem is abszolutizálható egyik vagy másik történet mint afféle szenvedésetalon, amihez képest lehet skálázni a többit.”