Ha Donald Trumpon múlik, Imane Helif többé nem győzi le Hámori Lucát
„Az nem történhet meg, hogy férfiak vegyenek részt egy női mérkőzésen” – fogalmazott a republikánus politikus.
Elizabeth Swaney a modern sportmozgalmat egykor még átható amatőrizmus mai megtestesülése, egy jóravaló dilettáns a dollármilliárdos korrupciókban, reklámiparban és vegyészetben feloldódott 21. századi olimpiák világában.
A magyar színekben induló Elizabeth Swaney utolsó helyezést érő produkciója a téli olimpián
Nézem az Elizabeth Swaney felé áradó gyűlölethullámot és egyszerűen értetlenül állok előtte. Ennek első oka rendkívül triviális: soha az életben nem fogtam fel, hogy
hiszen ezek erkölcsi állapotáról mindent elmond, hogy milyen körülmények között ítélik oda megrendezésüket, milyen módon lehet ezeket megkapni; illetve hosszan beszélhetnénk – ha nem lenne szörnyűségesen és unalmasan elkoptatott –, hogy egy sor, egyébként olimpiai sportágat miként hálóz be az a tény, hogy a legjobbakat mindössze dílereik tartják a trónon, akik jobb szereket szállítanak az utcán elérhetőnél, ezért egyelőre az orvostudomány átlagos része csak kullog utánuk.
Kicsit olyan ez, mint amikor egy börtönben becsületkasszát tartanak, és a rabló hisztériázik azon, hogy a sikkasztó lenyúlta a pénz nagyobbik részét.
Micsoda meglepetés!
Ha ezen túllépünk, akkor csak a végtelen ambíció szülte lelkesedés marad. És mint tudjuk, amilyen gyilkos kombináció is lehet ez, amikor valódi súlya van, úgy pontosan a súlytalansága miatt őszintén vicces a szórakoztatóiparban. És mi más egy olimpiai verseny?
Swaney, máskor
Abban a világban, ahol egy az egyben ilyen előzményekkel a popkulturális mindennapok állandó hivatkozási alapja lehet Tommy Wiseau – akinek életműve a The Disaster Artist megfilmesítésével beérett és ha nincs Franco botránya, egy Oscar lett volna a jutalma –, ott senki se állítsa azt, hogy bizonyos sportszámokban egy pontosan ugyanilyen életút nem érdemel legalább ironikus tiszteletet!
Mert azért abban is lássunk tisztán, hogy a hivatkozott sportág megszentségtelenítése nagyjából olyan horderejű, mintha valaki egy búvárfoci meccsen vagy vízalatti kosárlabda mérkőzésen csinált volna bármi nem odaillőt. Lefogadom, hogy erről az akrobatikus síizéről a most utálkozók 99 százaléka az életében nem hallott még.
Vagy tényleg olyan téveszme van egyesek fejében, hogy mostantól, ha külföldön belép egy boltba és ott megtudják, hogy magyar,
Érezzük már az események pontos helyét a világban!
Számomra, ha már feltétlenül kategorizálni kell egy ilyen semmit, akkor Swaney története azt mutatja, hogy az ember mindig küzd és bízva bízik. Hogy a fenébe vindikálhatjuk magunkat a jogot, hogy azt képzeljük, Swaney nem teljes odaadással és nekibuzdulással tesz mindent, amibe belefog? És elég sok mindenbe belefogott. Ha ez elég egy világversenyen való indulásra, úgy maximum a szabályok rosszak.
Elizabeth Swaney a modern sportmozgalmat egykor még átható amatőrizmus mai megtestesülése, egy jóravaló dilettáns a dollármilliárdos korrupciókban, reklámiparban és vegyészetben feloldódott 21. századi olimpiák világában.
Összehasonlíthatjuk más, korábban hasonló módon feltűnt sportolóval Swaney esetét, de egyik sem kevésbé nevetséges, mint síakrobatánké. Az pedig tökéletesen szubjektív – így végül érdektelen –, hogy valakinek szimpatikusabb egy uszodában fuldokló fiatalember, mint egy kedélyesen síelgető hölgy.
Első és utolsó nélkül nincs verseny. Valakinek utolsónak is kell lennie!