Volt, aki szentnek tartott, volt, aki kurvának

„Mennyiben befolyásolta a Marton-ügy, hogy most így érez a színházzal kapcsolatban?

Segített abban, hogy ne féljek a szakma haragjától, ne tartsak attól, hogy majd az őszinteségemért cserébe kihagynak jó kis zsíros melókból. Nem vagyok egyetlen igazgatónak sem a lekötelezettje, nem tudnak rám a szokásos módokon nyomást gyakorolni. Mondjuk pont ugyanezért nem is a szakma volt, ami kiállt mellettem és az ügy mellett. Volt, aki Szent Johannának tartott, volt, aki kurvának, és volt, akik inkább csak hallgattak, és akikkel zavarba ejtő pillanataim voltak. Nehéz, fájdalmas dolog ez, de én továbbra is szeretem a kollégáimat, és tisztelettel tekintek azokra is, akik számára árulóvá váltam. Bár azt nem tudom, milyen lenne velük újra együtt dolgozni.

Hogy jutott el odáig, hogy a nyilvánosság elé álljon a történettel?

Ahol csak tudtam, főleg a színházi közegben mindenkinek elmeséltem ezt a történetet, mert igyekeztem tőle megszabadulni. Jól mutatja sokunk érettségét, hogy ez lett az én »érdekes« történetem. Szörnyű belegondolni abba, hogy mennyien élhetnek úgy, hogy a környezetük számára teljesen elfogadott az ő megalázottságuk; volt egy pont, amikor megéreztem a saját felelősségemet abban, hogy a hallgatásommal én is konszolidálom, elfogadom azt a rendszert, amiben rég hozzászoktunk a seggpaskoláshoz, a tapogatásokhoz. Én jól be tudtam építeni az indulataimat a színészi munkába, de nem mindenkinek van olyan szerencséje, hogy talál valamit, amiben levezetheti az energiáit, és még sikeres is vele.

Húsz évvel ezelőtt nem egy tudatos, fiatal felnőtt, hanem egy kiszolgáltatott, a szülei által nem felkészített nő voltam. Nemhogy a dolog jogi vetületével nem voltam tisztában, de elmondhatatlanul szégyelltem is az egészet. Akiknek elmondtam, mind ledöbbentek, fel sem merült bennük, hogy ne hinnék el. De a felháborodásuk gyorsan elmúlt, nem foglalkoztak vele többet, és ezt én is elfogadtam. Aztán 2016-ban egy színészkollégám, akivel korábban nem találkoztam, váratlanul azt mondta: „Figyelj, ennek van egy útja, mondd el az egészet egy tényfeltáró újságírónak, majd ő elintézi, hogy ne jelenjen meg a neved.” Az amerikai színésznők bátorsága is inspirált, és úgy éreztem, hogy ha rajtam kívül csak egy másik áldozat is van, az már az én felelősségem is. Mert akkor már nem áldozat vagyok, hanem tanú. Nem kerestem meg újságírót, hanem fogtam magam, és leírtam.

De elsőre nem írta le Marton László nevét. Miért?

Féltem a következményektől, és utána kellett járnom a jogi lehetőségeknek is. Aztán utalgattam, de éreztem, hogy nagyon nem volt jó lépés kiírnom a Facebookra, hogy »A Pál utcai fiúk a Vígszínházban. Nézzétek meg!« (Sárosdi Lilla először Marton László legfrissebb előadásának címével utalt története másik főszereplőjére – K. B.); először azt akartam kiírni, hogy »Maraton volt Budapesten«, ez szellemesebb lett volna. Azt hittem, így mondom is és nem is, de ez csak ködösítés volt, elnézést is kértem érte. Dés László, az előadás zeneszerzője azt írta nekem, együttérzéssel, szeretettel áll mellettem, de nem jó, amit csinálok, írjam le a nevet. Szolidáris volt velem még akkor is, amikor nem értett egyet velem, és ez sokat segített. Addigra már nem érdekelt, mennyit kell fizetnem esetleg a bíróságon, akkor is kimondtam volna a nevet, annyira éreztem a nyomást, és hogy sokan mellettem vannak. És ekkor már kezdett hívogatni a többi áldozat is: értük is tettem.”