Maurer Szemere (Századvég) írása
Nekünk, európaiaknak a football mindig is egy távoli, érthetetlen játéknak tűnt. Az amerikai foci csupán az utóbbi néhány évben örvend viszonylagos népszerűségnek az öreg kontinensen, így hazánkban is.
Ennek nem csak az időeltolódás az oka – vagyis az, hogy a közvetítésekre hazai idő szerint általában éjszaka kerül sor, hanem az is, hogy a játék látványa az európai futballhoz képest sokkal statikusabb, töredezettebb, tele értelmetlennek tűnő ütközésekkel. Ráadásul az európai focin nevelkedett szemünk folyamatos és - az amerikaihoz képest - jóval dinamikusabb játékhoz szokott, ahol néhány cserétől eltekintve ugyanaz a 11 játékos zsonglőrködik a labdával és ahol az esések, ütközések csak kellemetlen velejárói a küzdelemnek. Ennek ellenére, ha egy kicsit több időt szentelve alaposabban elmerülünk az amerikai futball világában és egyszerűnek egyáltalán nem nevezhető szabályaiban, rájövünk arra, hogy ez valójában egy hihetetlenül izgalmas, összetett és komoly agymunkát igénylő játék, amely leképezi Amerika létrejöttének történetét, kultúrájának természetét és társadalmának sokszínűségét:
1. Kezdjük a játék lényegével: ez a területszerzés. Akárcsak annak idején, amikor megjelentek az első, majd az őket követő telepesek, szó szerint méterről-méterre – yardról yardra – hódították el a földet az őslakosoktól. Véres csatákat folytattak minden egyes yardnyi földért. Amint megszereztek egy területet, megálltak, tábort vertek, rendezték soraikat, majd onnan folytatták. Az Újvilág születésének ezt az időszakát őrzi az ún. 10 yardos szabály, vagyis az, hogy legfeljebb 4 próbálkozásból minimum 10 yardot kell előrejutni, különben az ellenfél szerzi meg a labdát.
2. A csata-hasonlat helytállóságát mi sem mutatja jobban, mint a Minden héten háború kezdő jelenete.
Tökéletesen visszatükrözi az irányító lélektani helyzetét, azt a néhány kritikus másodpercet, amíg le nem rohanják az ellenfél robusztus védői. Ennyi idő alatt kell döntenie, hogy a számtalan taktikai lehetőségből melyiket választja. Bevállal egy kockázatos, de annál hatékonyabb és látványosabb passzjátékot, és kivár utolsó másodpercig vagy elindít egy előrefutást (sokszor ezt saját maguk, az irányítók szokták bevállalni), és ezzel megkísérli a közvetlen áttörést a védelmi falon? A támadások indítása előtti tipikus jelenet, amikor az irányító összehívja a csapat tagjait és közli velük, hogy a több száz taktika közül melyiket alkalmazzák. Ezeket a védelmi és támadó taktikai megoldásokat tartalmazza a playbook, amelynek nagy részét fejből kell megjegyeznie az irányítónak. Helyzetét az ún. koordinátorok segítik, ők azok a tipikusan középkorú, kissé mackós testalkatú segédedzők, akik a pálya széléről fülhallgatón adják az instrukciókat az irányítónak. Természetesen a taktika a játék indítását követően bármikor módosulhat, egy jó irányító pedig képes a megváltozott körülményekhez igazodva a másodperc töredéke alatt megfelelő döntést hozni - miközben biztos tudatában van annak, hogy nemsokára egy 140 kilós izomtömeg alatt fogja végezni. Ez az a pár másodperc ugyanis, ameddig általában a támadófal szó szerint falként fel tudja fogni a védelem játékosait.