Hőzöngve győzni sem érdemes

A Prágai Tavasz eltiprását követően különös jelszó terjedt el országszerte. „Ne veszítsük el a glancot!” Feltételezhető, hogy nem a kinyírásra ítélt, bukott, de lelkükben „emberarcú szocialista” politikusok terjesztették el, hanem a maradék polgári kurázsi. A remény és büszkeség jele lehetett volna ez a visszatért, brutális viselkedésű sztálinisták ellenében. Természetesen nem vált országosan általánossá a glanc szomjazása. Fragmentumaiban megmaradt ugyan, összesúgva, apró elszólásokban dajkálva a reményt.

A fragmentumok azonban olykor értékesebbek lehetnek a politikai reformideológiáknál, még a halva született, emberarcú (?) szocializmus kiirtott dubeki jelszavánál is. A felületükön megőrzik a társadalmi morál csillanásait a pufajka-sötét homályban, ahogy egykoron a mérnök nyakkendője, kalapja is megőrzött valamit az ötvenes évek elejének overallegyenruhák és micisapkák elszürkült kényszerdivatjában. Valamit, ami a társadalmi morál sajnálatos eróziójára, illetve a morál hiányára utalt.

Ne veszítsük el a glancot! – mondatja ki a félelem, amikor még csak az elején járunk a hivatalos választási kampánynak, ami alig titkolva már évek óta tart és kéretlenül morajlik.

A szellem ragyogása, midőn egy felböffenő sértegetésre, aljasnak is minősíthető célzásra az ellenoldal pontosan megfogalmazott, értelmesen hangsúlyozott mondatban válaszol. Ilyenkor felfénylik a valódi fölény. Minden ordítás, tűzokádás, a kamerákba kacsintó szemdüllesztés, a nyaki erek kidagadása, a gutaütés fenyegetése nélkül, mégis csak megjelenik a szellem fölénye. Teszi ezt egyszerűen, csak az alany, állítmány tárgy és a többi szükséges bővítmény alkalmazásával.

Az ilyen válaszokban, kommentárokban valóban hitelesebben és hatásosabban terem meg a szellem játéka. Az irónia is sikeresebb az ilyen kontextusban, mintha két káromkodás közé kényszerítenék akár ácsszekercével és gerenda kapoccsal. Két káromkodás, két vulgáris szó-ömleny amúgy is elnyomja, felszámolja az odaszögezett esetleges iróniát, az eleve ártatlan álöltözetébe bújtatott szellem zsonglőrködését. Ráadásul ebben a vértolulásos állapotban a szellem nem is áll ki a porondra, nem produkálja képességeit. Ilyenkor a szellem megdermed, szilencium következik a gondolatok színes világában.

Marad tehát a földbedöngölés ősi (ősemberi) módszere, az agyoncsépelt közhely-poénok, a hátsó udvarok orrcsavaró, fojtogató ganajdomb- és hulladékszaga, a szerves bomlástermékek jelzői alkalmazása, azok bőséges áramlása. A hangképzés hátracsúszik a torokba (mélyebbre nem tud), de a hangerő és a nyálpermet már régen nem idézi fel a megfigyelőben a fogmosás után bájosan gargarizáló TV-macit. Inkább a sebesült zsákmányállatok végső hörgéseire emlékeztet.

Ennyire alig elviselhetően nehéz volna a harc az igazságainkért? Ennyire, hogy hónapokig vagy akár évekig arra kényszerülünk, hogy kibújjunk bőrünkből? Arcot váltunk, mint a labdarúgó közönség hőbörgő nehézfiúi, akik már régen nem a sportteljesítménynek szurkolnak. Mennyi időre van/lesz szükségük, hogy újra civilizálódjanak, hogy iparosok, bolti eladók, munkások, értelmiségiek lehessenek? Hogy focistaként ne suk-süköljenek (Kádár idejében ez divat volt), használjanak esetleg inkább zsebkendőt a sportos orrváladék kicsapatása helyett (a milliomos csúcs profik tehetségesebbje képes még a VB-döntő gyepén is vagy négyméternyire pontosan célba lőni vele). Mindenek ellenére közmegegyezésünk alapján tudjuk, hogy ezek az undorító szokások végül is a mindennapi életünkben egyértelműen elfogadhatatlanok. Nem viselnénk el ezeket a civilizálatlan jeleket sem az áruház pénztárosától, sem a háziorvosunktól.

Nem áll jó ez az atavisztikus modor, sem a politikusoknak, sem a nekik szurkoló vagy őket értékelő sajtó munkatársainak, sem a villamosmegállókban, lépcsőházakban politizáló polgároknak.

Lehet, hogy az igazság kimondása valóban összetett feladat, lehet, hogy a kampányhangulat sodrásában könnyen meginog az emberek egyensúlyérzéke; és ilyenkor az ősi közhelyek, a közmondások alibijét használják kissé tán restelkedve (vagy büszkén korszerű fegyvernemnek megideologizálva), mely szerint nem a ruha teszi az embert.

Viszont a csizmacsattogás, bakancsdübörgés és sarkantyúpengetés zűrzavarában mégis a glanc teszi a polgárt, a szellem reményének hordozóját. Mert hőzöngve még győzni sem volna érdemes.

Nyitókép: Politikusok, Thaly Kálmán, Magyar Elek a parlamentnél, 1908-ban (Fortepan)