Riadót fújtak Brüsszelben: rádöbbentek, hogy nagy a baj, és a magyar ötletbe kezdtek el kapaszkodni
Ráébredtek arra, hogy Európa nehezen tart lépést az Egyesült Államokkal és Kínával.
A fogyasztói társadalom könnyedén és szívesen megemészti, ami ellene jött létre. Minél láthatóbb a lázadás, annál könnyebb kiárusítani. Világ lázadói, irány a föld alá!
„Igen ez a hang – mindent elborít!
Igen ez a hang – élni megtanít!
Igen ez a hang, mindig itt marad!
Nem lesz divat: marad a föld alatt!”
Social Free Face: Jönnek a srácok
Posztmodern ironikus gesztus, fragmentált világunk önkényes mozaiktablója vagy a reklámszakemberek ravasz trükkje-e inkább, hogy száz évvel a bolsevik puccs után a kommunizmus attribútumai a későmodernitás globális, flexibilis tőke- és kép(túl)termelésének falak nélküli áruházaiban bukkannak fel?
Egy fotón például Kim Kardashian látható vörös színű, kapucnis pulóverben, amelyet sárga sarló-kalapács díszít, míg egy német kiadó Business Classics című menedzsersorozatában forgalmazza Marx fő művének rövidített változatát. Rövidítés: a kivonat kivonatának kivonata, azaz a kapitalizmus általános banalizálási gyakorlatának tipikus terméke! Jól illik a tömegmédia által terjesztett újfajta ismeretszerzési eljáráshoz, amelynek eredményeképpen gifekben érzünk és mémekben gondolkodunk. S tovább: kínai gyárakban állítják elő a tibeti zászlóval díszített iPhone-tokokat is, délkelet-ázsiai sweet shopokban szitázzák a Che Guevara-pólókat (sőt: a kapitalizmus forradalmi retorikája a Commandantét a Bomba-energiaital és a Smirnoff-márkájú csilisvodka reklámarcaként is forgalmazta már) s közismert az a sajtófotó is, amelyen valamelyik harmadik világbeli ország munkásai fröccsöntik az Anonymus-maszkokat. Ez volna a Kommunista kiáltvány által megfogalmazott „kisajátítók kisajátításának” a kisajátítása.
Ahol a kommunizmus is a világkapitalizmus popkulturális termékévé válhat, ott azt kell gondolnunk, hogy a fogyasztói társadalom könnyedén és szívesen megemészti azt is, ami ellene jött létre. Más szavakkal:
A „hivatalos” kommunizmus esztétikai finnyássága ehhez képest önfeladás volt: a párizsi kínai nagykövetség ugyanis visszautasította Jean-Luc Godard A kínai lány című 1967-es filmjét, mert a burzsoá modernizmus termékének tekintették, ahogyan húsz évvel korábban Moszkva sem kérte Picasso Sztálinról alkotott képmását, mert a művész nem ábrázolta rajta (szocialistán) realisztikusan a Generalisszimusz arcvonásait. A politikai harc esztétikai síkon könyörtelenebbül zajlik, mint másutt.
A Tőke elől a proletkult mellett a magaskultúra sem menekülhet. ByeAlex tavaly őszi slágere, a napjaink gazdasági „alapjának” kulturális „felépítményét” hűen hordozó – hiszen értelmetlen, jelentésnélküli, a semmi és a bármi között áramló – számához készített történetnélküli videóklip elején egy Cioran-idézet olvasható („A szerelem abban áll, hogy ötvözni kell egy vámpír temperamentumát egy őzike türelmével”). Bár egy Google-keresés rögtön az első helyen megtalálja a citátumot, mégis azzal, hogy a videoklip az instant szerelem-bon mot szerzők panteonjába illesztette a kevésbé ismert pesszimista filozófust, valamiféle „különlegesség” érzését adja fogyasztójának. A BP Shop eközben közös kampányt csinált a Saucony sportszergyártóval, amelynek során nyereményjátékot hirdetett. A lájkolás segítségével megszerezhető áru nem más, mint egy Goethe-írásokkal (!) díszített sneaker. „A cipőt a költő eredeti nyelven írt versei és egyedi árnyképei díszítik. A rózsaszín-szürke surranókból a világon összesen csak néhány ezer készült, így minden cipőrajongó gyűjteményének a csúcsdíszévé válhat!” – áll a kiírásban (kiemelések tőlem). Ha már „Buda Fucking Pest” korlátlanul kiárusítható, akkor miért éppen Goethe előtt torpanna meg az üzlet? Egyedi „cipőrajongóknak” egyedi „surranó” dukál, talpbetétén klasszikus költeményekkel! Aki Goethén tapos, bizonyára kedvet kap egy Ady-fullcaphez vagy Babits-baseballkabáthoz is. A „kreatív ipar” kivagyi ellenkultúrája állja a versenyt a stand up comedy, slam poetry és lovasszínház alkotta szellemi Bermuda-háromszög maníros antikultúrájával.
Nemcsak az ízléstelenség diadaláról, az esztétikai érzék teljes megzavarodásáról és olyan régimódi értékek, mint a kegyelet, a tisztelet és az önmegtartóztatás megcsúfolásáról van itt szó, hanem a felelőtlenség és a korlátlanság kulturálatlanságáról is. Itt minden csak gag, amely a slágerlisták vagy a szezonális kollekciók időben és térben egyaránt igen rövidtávú tartalmát színesítik, amelyet ún. „tartalomfejlesztők” (art directorok, webdizájnerek, reklámszövegírók, social media managerek, influencerek stb.) állítanak elő. A jelentésnek a jelölőtől való könyörtelen eloldása, a nyelv belső összefüggéseinek meglazítása és a legkülönfélébb szimbólumok rögzítettségének megsemmisítése arra jó, hogy a kultúra darabjainak keveredését, a végtelen konfabulációk variálását és ezzel a kínálat szaporodását megkönnyítsék. A postinternet art értelmetlenségéhez hasonló mixtúra általánossá válásának következtében egy-egy erőszakos Tarantino-film idézete bármikor lehet csúcsmenedzserek coach-olásának inspirációs objektuma, önkényuralmi szimbólum veszélytelen ideológiai flörtölésre módot adó tréfa, egy-egy filozófiai magaslat pedig ugródeszka a szellemtelenség legmélyére.
A globális média nem a konzervatív családmodellt promotálja és a nagycsaládos életforma iránti érzékenyítést végezi, amint a nemzetközi nagytőke sem a családvédő szervezeteket támogatja, hiszen a szuperkapitalizmus érdeke az azonnali és gyors fogyasztás, a hedonista materializmus terjesztése. Ezekkel szemben a család a generációk között kapcsolat folytonosságán alapul s értékei között találjuk a takarékosságot, a hűséget, a bizalmat. A dekonstrukció hadjáratában egymás megbízható szövetségesei a neoliberális agytrösztök, a feministák és az emberjogi NGO-k – főleg, ha ugyanaz finanszírozza őket! A kapitalizmus üzleti érdeke a promiszkuitás, a kötelem-nélküliség, az individualizmus kulturális előmozdítása. – Ennek érdekében áll az is, hogy a nagyvállalati zsarnokság felvállalja a szexuális kisebbségek érdekképviseletét. A digitális diktatúra Szilícium-völgyi és seattle-i zászlóshajói rájöttek, hogy nagyvállalataik imázsát javítja és ezzel profitjukat növeli a humanitárius–toleráns üzenetek megfogalmazása és CSR-tevékenységük emancipációs ügyekre való kiterjesztése. Így a melegfelvonulások nyílt támogatását passzív agresszív médiakampánnyal egészítik ki s olyan „elfogadó” nyilatkozatokat tesznek, amellyel a liberális közvéleményt elvarázsolják. Így nem mellesleg megváltoztatják azt az értelmezési keretet, amelyben az Amazon, a Facebook és a Prezi kritikájára kerülhetne a sor (például adózási, személyiségi jogi, robotizációval kapcsolatos kérdésekben), hiszen a „melegek” mellé állással bekerülnek a „morálisan jók” klubjába. Ezzel az egykor lázadó karakterű, szabados „melegjogi mozgalom” képe is megváltozik és a szivárványos menet a Tőke diadalútjává változik. Lelke rajta, mindkettőnek!
A lázadás eszközeinek elégtelensége, illetve alanyainak létre sem jövetele a ’60-as évek óta foglalkoztatja a baloldali gondolkodókat, ami közvetlenül a munkásosztály jóléti államba és fogyasztói társadalomba való békés integrációjának következménye volt. Herbert Marcuse kultikus, 1964-ben megjelent Egydimenziós ember című könyvében kiválóan leírta azt a folyamatot, amelynek során a technológiai fejlődés és az árubőség „megbékíti a rendszerrel szemben álló erőket”, az integrált társadalmi-gazdasági rendszer a tömegkommunikáció üzenetein és a szabadidőszervezésen keresztül az ellentétek integrációjára és megelégedésre vezet. E „kényelmes, súrlódásmentes, józan szabadságnélküliség” a szükségletek felkeltésén és kiszolgálásán keresztül érvényesül, amikor „represszív kielégüléshez” vezet. A kontroll belsővé válik, az egyéni azonosulás megkérdőjelezhetetlenné teszi a fennálló rendet, a bőség okafogyottá a lázadást,
„Az emberek önmagukat ismerik föl árucikkeikben” – írta.
A munkásosztály rendszerbe tagozódásával Marcuse szerint „elvesztette történelmi szerepét mint az átalakulás fő bázisa, sőt konzervatív funkciót lát el”, így a lázadás új aktorai után nézett. A diákmozgalomban, a fiatal nonkonformista értelmiségben, a fekete gettók lakóiban, a különböző szexuális, etnikai és életmód-kisebbségekben, a hippi-kommunákban és a harmadik világ nemzeti felszabadítási mozgalmaiban pedig meg is találta őket. Nem számolt azonban azzal, hogy míg a régi munkásmozgalom harcban edzett és kollektivista volt, a lázadás új alanyai többé-kevésbé inkább pacifisták és individualisták voltak. A „Nagy Megtagadáshoz” olyanokat választott, akinek gyenge volt az immunrendszere a kapitalizmus vírusával szemben.
Guy Debord 1967-ban írott zseniális könyve, A spektákulum társadalma szintén 1968 alapműve lett. Fő állítása szerint a kapitalizmus új korszakába lépett, amely az emberek közötti viszonyt alapvetően megváltoztatja, így a vele szembeni ellenállás is problémássá válik. Definíciója szerint „a spektákulum olyan társadalmi viszony, amelyet képek közvetítenek”, avagy a spektákulum a tőke olyan felhalmozódási foka, ahol képpé, sőt képként közvetített indoktrinációvá válik, más szavakkal: „a spektákulum az uralkodó gazdasági rend képe”, amely a társadalmi kommunikáció csatornáin mindenütt érvényesül. Debord szerint az árufetisizmus tökéletes megvalósulása révén az emberi viszonyok jeleivel együtt a tőke kódját is közvetítjük, észrevétlenül és akaratlanul téve egyre mélyebbé és mélyebbé a rendszer integrációját. Talán mondani sem kell, hogy napjaink Instagram-fiókokba ágyazott „kognitív kapitalizmusa” ennek betetőzését jelenti. A művéhez fűzött 1988-as kommentárban Debord kíméletlenül leszámolt magával a társadalmon belüli lázadás lehetőségével is, amikor azt írta, hogy „kívül lenni a spektakuláris viszonyokon immár azt jelenti, hogy a társadalom ellensége vagy.” A sorokban rejlő dialektika mára feloldódott: aki úm. a „társadalom ellensége”, az is a spektákulum része.
Debord is kereste a forradalom aktuális szubjektumát, a tagadás gesztusait és az „ellentmondás nyelvét”. Úgy látta, hogy léteznek formátlan, „fiatal lázadó csoportok”, egy „mozdulatlan hordának kallódó gyermekei”, akik majd megtagadják a bőség társadalmát és megtámadják „az engedélyezett fogyasztás gépeit”. A luddita romantika képromboló dühének teoretikai alapjául pedig egy olyan társadalomkritikai elméletet javasolt (s valósított meg), amely „a spektákulum uralma alatt folytonosan küzd saját torzulása ellen” is. Ez az állandóan purifikáló, önfelszámoló gyakorlat vezetett aztán a Szituacionista Internacionálé szüntelen kiátkozási pöreihez. Az 1968-as falak persze hordozták a szituacionista jelszavakat (Minden hatalmat a képzeletnek! Ne dolgozz soha!) és a Debord-könyv által inspirált szólamokat (Légy realista, követeld a lehetetlent! A járda alatt ott a strand! Élj holtidő nélkül!), de a „tagadás szelleme” mégsem tudott megtapadni. Ehelyett
azzal, hogy a marketingesek Debord-t tanulmányozva juttatták el hozzánk a képeket. (Mi a különbség egy-egy szellemes májusi graffiti és egy korlátlan csevegést ígérő, személyre szóló mobilnet-díjcsomag szlogenje közt?!) 1968-ban nem az utcakövek, hanem a hirdetések képkockái győztek. Ettől függetlenül Debord-nak igaza volt.
A kapitalizmus maga készítette elő a talajt a ’60-as években ahhoz, hogy keletkezőben lévő ellenzékét pacifikálja. Miután ugyanis a termelés mechanizmusának autonómiája „minden szabadságot átváltott az életet megkönnyítő technikai eszközökre” (Jean Baudrillard), a szabadság vágya először politikai tartalmától fosztatott meg, majd immár repolitizálva helyeződött át a rendszer védelmének oldalára. A cselt nem vették észre.
Maga Marcuse írta 1969-ben, hogy „új érzékenységre” van szükség, amely az egyéni lelkiismeret, a képzelet és az ösztönök felszabadításával egyesíti a forradalmi Észt és Erószt, „vegyíti egymással a barikádot és a táncparkettet”. Ezzel a programmal
vagyis békén hagyta a társadalom szerkezetét, hogy a forradalmat a mindennapi életben, az egyéni tudatban, vagyis az életmódban hajtsa végre. Ez az életmód-trockizmus odahagyta az addigi leninista politikai programot és olyan terepre lépett, ahol könnyebb volt pacifikálni. Ezzel már előre diszkontáron kínálták fel magukat annak, ami ellen – egyébként is meglehetősen nyeglén és erőtlenül – zúgolódtak. A beat-irodalom és a hippi-mozgalom ezt a kivonulás etikájának gyakorlatával hajtotta végre, amikor nem vett részt a gépezet működtetésében. Ám a kapitalizmus utolérte őket a kommunákban és a rockfesztiválokon, pontosabban az ott létrehozott viselkedésmódot, gesztusokat, öltözködést és kialakított szokásokat kiemelte ezek határai közül, majd elkezdte az egész társadalom számára forgalmazni. Mi volna csalódást keltőbb egy virággyerek számára, mintha mindenki azzá válik?
Ettől a folyamatól Debord jó előre óvott. Az Internationale Situationniste 1961. augusztusi számában például az állt, hogy „az individuális élet idejének és terének szabad konstrukciója olyan követelés, amelyet meg kell védeni a társadalmi újraszervezés menedzsereinek harmóniáról szőtt álmaitól.” Ez azonban nem sikerült. Az óbaloldal (a „létező szocializmus” hivatalosságai és a régi szakszervezeti és pártapparatcsikok) nem is mulasztották el az Új Baloldal szemére hányni, hogy lázadozásukkal végső soron megerősítették a fennálló rendet – és ebben kivételesen igazuk volt. Ezekben a kárörvendés híján nem lévő szövegekben többnyire az állt, hogy a diáklázadás nem vette figyelembe, hogy a kollektív politikai forradalom megelőzi az egyéni életmód forradalmát, ráadásul mindig a gazdaság szívében kezdődik s nem annak perifériáján. Ennél persze érvényesebb kritikája is megjelent a folyamatnak: a balos Régis Debray (Che egykori harcostársa) ’68 tizedik évfordulóján egyenesen úgy látta, hogy az egyéni szabadságjogok kikövetelése a fogyasztói hedonizmus felgyorsulásának kedvezett, sőt az individualizmus neokonzervatív (Allan Bloom, Daniel Bell) és kommunitárius (Christopher Lasch) kritikusai szerint a korlátlan kapitalizmus és az ellenkultúra élvezetvallása együtt szorította harapófogóba a hagyományos közösségeket.
Maga Marcuse is elismerte 1972-ben (Counterrevolution and Revolt), hogy az általa 5–10 évvel korábban megfogalmazott program óvatlan volt. Bár sem az „új érzékenység”, sem a hozzá tartozó „felforgató erők” téziseiből nem engedett, azt el kellett ismernie, hogy „a radikális ellenzék minden mozgalmát ambivalens karakter” jellemezte, mivel
méghozzá azért, mert „az egyén felszabadítása egy időben erősítette meg a személyiséget és a polgári kultúra alapjául szolgáló ént”. Így vált Woodstock a fesztiválturizmus ősmintájává (a sivatagi elektrohippi Burning Man pedig a tech-guruk mekkájává), az LSD-trip a Wall Street-i brókerek kokainorgiáinak előzményévé, az „érzékek felszabadítása” meg a pornóipar mentális gátmetszésévé. A ’70-es évek közepére lejátszódott a ’68-as ellenzék minden variánsának rendszerstabilizáló erővé változása.
Az Áru ellenzéke maga is áru lett – az életmód-élcsapat a fogyasztói társadalom legmegbízhatóbb tagjává szelídült. (Sok egykori soixante-huitard egyenesen a rendszer politikai támaszává vált: mint Daniel-Cohn Bendit zöldpárti EP-képviselő, Javier Solana volt NATO-főtitkár, Joschka Fischer egykori német külügyminiszter és José Manuel Barroso, az Európai Bizottság volt elnöke.) 1968 olyanformán tehát mégis győzött, hogy a kapitalizmust „rávette” arra, hogy értékeit integrálja magába.
Noha Guattari&Deleuze legtöbb írása önjáró szöveggépként működik és egy idő után óhatatlanul az önreferencialitás metaszövevényébe keveredik, itt-ott értékes megállapításokat tesznek, éppenséggel a kapitalizmus absztrakt gépezetéről. Gilles Deleuze 1977-ben egy interjúfolyamban úgy fogalmazott, hogy „a világpiac fejlődése, a multinacionális társadalmak hatalma, a »planetáris« szervezet vázlata, az egész társadalmi testre kiterjedő kapitalizmus, mindezek együtt tehát egy nagy, a pénzügyi, ipari, technológiai áramlásokat felülkódoló, absztrakt gépezetet alkotnak. Ezzel egy időben a kizsákmányolás, az ellenőrzés és a felügyelet eszközei valahogy egyre kifinomultabbak és szétszórtabbak, molekulárisabbak lesznek”. (Persze Debord idejekorán ezt is észrevette, amint írta: „a spektákulum kritikai elve is vulgarizálható, hogy azután absztrakt módon magyarázva a rendszer védelmét erősítse”.) A kapitalista szuperstruktúra ravasz fogása – s ennek szerves részeként az őt leírni akaró szándék körmönfont elterelése – nem más, minthogy miközben egyre absztraktabb és kiterjedtebb lesz, egyre nyomonkövethetetlenebbé, megfoghatatlanabbá és ezáltal leírhatatlanabbá válik. Ahogy nő, úgy esik szét azonnal és diffundál bele mindenbe. A lehető legpontosabb kritikai leírása is csak növeli körülötte a homályt.
A gazdaság totális uralma az, amikor immateriálissá válik és már csak áramlások áramlásaként gondolhatjuk el. A kapitalizmus folyton-folyvást meghaladja önnön korlátait és egyre kijjebb és kijjebb tolja határait. Ez az extenzív növekedés aztán mindent megemészt, ami birtokába kerül.
Amint Marx fiatalkori, halála után ötven évvel megjelent művében (Gazdasági-filozófiai kéziratok. 1844 – kiemelés az eredetiben) írta: „A termelés az embert […] áruként termeli, ember-áruként, az embert az áru meghatározottságában”; vagyis, ami áruvá lesz (azzá tehető), az a rendszer részévé válik. Nincs még egy olyan gazdasági rendszer, mint a kapitalizmus, amely saját ellenzékét is rugalmasan táguló keretei közé illesztené, méghozzá úgy, hogy azonnali asszimilálásával és ezzel egyidejű pacifikálásával áruba is bocsájtja. Éppen azért, mert nem csak – sőt lehet, hogy nem is elsősorban – termelési módszer és folyamat, hanem olyan gépezet, amely az emberi szükségleteket, mint keresletet megteremti és azonnal kínálatot is előállít hozzá. A „kapitalista kód” ezáltal minden emberi interakció (a kereskedelmen túl például a kultúra, az ízlés és a szexualitás) részévé válik. Ami eladható, az a rendszer része lesz, még akkor is, ha névleg ellene jött létre, s egy „félig-meddig tolerált tiltakozás már a rendszer szerves része” (Felix Guattari).
Az elmúlt százöven év nagy ideológiái mind ellentétükre fordultak:
De semmi, ami nyilvánosságot szerez, nem menekül attól, hogy eszmei tartalomból a kapitalizmus formájává változzék: amint a keleti spiritualizmus rövid idő alatt méregdrága freestyle yoga-szőnyegek státuszszimbólumává transzformálódott, úgy a globalizációkritikus mozgalmak némelyike is Starbucks-aktivizmussá vált, a lázadó hackerek pedig nagyvállalati rendszer-tesztelőként helyezkednek el. A Spiked Review szerkesztőjének Manhattan-i riportja szerint a Jacobin-magazin vitáján olyan „jólétben élő, szabadidővel rendelkező emberek vettek részt, akik dzsentrifikálták Williamsburgöt és szüleiknek ellentmondva inkább hallgattak cultural studies-t, minthogy vállalati jogászok legyenek”. Éppen ezért úgy látja, hogy az antikapitalizmus is kapitalizmus, sőt a lehető legburzsoább dolog: a rendszer önbizalomhiányának megtestesülése.
Minden, amit kidugja a fejét, kiárusítását kockáztatja. Chuck Palahniuk zseniális transzgresszív regénye, a Harcosok klubja 1996-os megjelenésekor nem keltett különösebb figyelmet. Amikor David Fincher ez alapján három év múlva, azonos címmel filmet rendezett (Brad Pitt és Edward Norton társ-főszereplésével), a siker nem maradt el. A kortárs fogyasztói társadalom individualizmusa, reklámterrorja, értelem és érzelem nélküli mivolta ellenében megfogalmazódó mondanivaló a könyvben és a filmben egyaránt szépen kifejeződik: jelszavakban beszélő, tényszerűségre korlátozódó, szikáran lecsupaszított nyelvezet, erőszakos költőiség. A spektákulum törvénye szerint azonban ami a képernyőn már megtörtént, jobb és realisztikusabb, mintha a valóságban játszódott volna le.
A mozi világszerte százmillió dollárt hozott, gyártási költsége háromszorosát.
A ’90-es évek kapitalizmusra reflektáló, rendre megfilmesített irodalmi termésében nincs megoldás: az Amerikai pszichóban a yuppie „rossz énje” győz, ami sorozatgyilkosságba torkollik (a testeket [el]fogyasztó gazdasági rend parabolájaként), a Trainspottingban a narkotikum nyújt alternatívát a fogyasztás függésének, az Út a vadonba pedig az elidegenedés duplacsavarjaként a társadalmon-kívüliség csődjét ábrázolja. Hogy a Harcosok klubja parodisztikusan teremtette volna újra a lázadás vizuális gesztusait, vagy csupán illusztrálta az ellenszegülés voltaképpeni lehetetlenségének marcusei–debordi gyanúját, arról folyik a vita. Egyesek szerint a filmvégi jelenet, amelyben a Narrátor és Marla kéz a kézben nézi a metropolisz pusztulását, a skizofrénia erőszak általi feloldását jelenti. A skizofrénia terrorizmusa után a terrorizmus skizofréniája – micsoda választási lehetőség! A könyv végén viszont elmegyógyintézeti kezelésről olvasunk, amelyben az egzisztenciális válságot és a tudathasadást a gyógyszerek oldják meg. (Guattari és Deleuze kétkötetes szövegfolyama, a Kapitalizmus és skizofrénia [Anti-Ödipusz. 1972 és Ezer fennsík. 1980] nagy vonalakban éppen a kapitalizmus alternatívanélküliségének tudathasadásáról szól.)
Egy harmadik vélemény szerint azonban a megkettőződött elmében végül Tyler győzedelmeskedett s ezzel visszamenőlegesen is igazolta azokat a vitális–ösztönös–maszkulin, premodern értékeket, amelyek posztmodern körülmények között a Káosz Brigád szervező elvei voltak. Mindezt ráadásul a fasiszta esztétika kategóriáival (erőszak- és ifjúságkultusz, heroizmus, bajtársiasság, önfeláldozás) rokonították, amely nyelvi értelemben (lásd: Me ne frego! Marciare non marcire!) meg is állja a helyét. Ezek szerint tehát a gefährliches Leben (NietzsCHE) és a „hősies élet” volna a fogyasztás egyhangú unalmának végső elutasítása?
A fékentartás doktrínája elnyomja az oppozíciót, már az elmében megfojtva az alternatíva születését, ezzel akadályozva meg felszínre kerülését – ez volt Marcuse kritikájának lényege, és igaza. Későbbi, fejlettebb formájában a rendszer azonban hagyja, hogy ellenzéke megszülessen és kibontakozzon, majd miután önmaga segítette felszínre kerülni, a termelés részévé teszi.
Bárhogy is legyen, egy egész világot kell megtagadni, vagy inkább lemerülni alája ahhoz, hogy a vele szembeni ellenállás ne lehessen árucikk.