Nem életbevágó a magyar jobboldal számára a kísérletezés: hazánk most arról híres, hogy éppen nem történik semmi.
Nagy felhajtást kapott Milo Yiannopoulos tervezett látogatásának híre, mely ugyan előre várható volt; a különös meglepetést azonban nem az ellenzéki orgánumok – vagy az Alfahír pálfordulása – okozta, hanem a jobboldali belharc, ami megindult az amerikai konzervativizmus (vagy inkább anti-progresszió) nehézágyúja kapcsán.
Az egy dolog, hogy a pedofília-vádat felhozták ellene. Milo szavai kétségkívül vállalhatatlanok voltak, de a vaskalapos hiszti sajnos itt nem állt meg. Különböző mértékig fontos emberektől megkapta a jobboldali szitokszótár összes jelzőjét: liberális, buzi és még zsidó is. Ráadásul ordenáré, elhülyüli a dekadenciát, és van képe viccesnek is lenni ezek mellett, miközben tudjuk, hogy idehaza csak ing-nyakkendőben lehet konzervatívnak lenni. (Annak is, mint alkalmi ruhának, megvan a helye és rendeltetése, de nem jó minden alkalomra).
A látogatás elhalasztása után nem is kéne többet foglalkozni a dologgal, ha nem ültek volna az unalmas, lúzer konzervativizmus prókátorai kéjes tort a Milo meghívása körül kialakult kormánypárti belharc felett. Nem feladatom elküldeni a búsba a progresszió léket kapott hajójának farvizén evező reakciós moráluszadékokat, hiszen ezt már elegen megtették. Maradjunk annyiban, hogy a belharc valóban rámutat néhány törésre a magyar jobboldalon: egyik oldalt nevezzük a régi jobboldalnak, a másikat pedig a magyar alt-lightnak, azaz kb. „könnyed alternatív jobbnak”.
Amióta az amerikai neonáci Richard Spencer felvállalta az alt-right jelzőt, azóta így nevezik magukat a faji felsőbbrendűséget és az antiszemitizmust elvető új jobboldaliak.
A töréspontok véleményem szerint idehaza három fő probléma körül csoportosulnak, melyek elég jól kivehetőek a Milóra szólt átkokból, s melyeken a magyar alt-light változtatna: a dzsenderdilihez való hozzáállás, a szalonzsidózás és a fiatalok felé nyitást kötő dohszag.
Milo kapitalizmusát kihagyom a sorból: a görög-brit aktivista piacpártisága szintúgy eltér a hazai konzervativizmus nézeteitől, de gazdasági téren a hazai jobboldal – sőt, voltaképpen az irreleváns Bokros Lajoson és Béndek Péteren kívül az egész politikai paletta – egységesen antikapitalista. Alábbiakban a töréspontok bemutatására, és a változás lehetőségeinek megvizsgálására teszek kísérletet.
Az első terén ott leledzik a félreértés, hogy Milo és a fiatalokat megszólító más médiaszemélyiségek (Lauren Southern, Steven Crowder, Ben Shapiro) nem ordenáré buzizásokkal fejezte ki kritikáját a dzsenderkomisszárokkal szemben, hanem a végletekig kitolt politikai korrektség elé tartottak torz tükröt. Bemutatták, hogy a szexuális szabadosság sárkánya saját farkába harapva már egy bókot vagy egy telefonszám-elkérést sem képes az elnyomó patriarchátus és az internalizált erőszakolás-kultúra keretein kívül értelmezni. Mindez röhejes, taszító és ostoba;
A következő törési pont Milo Izraelhez való hozzáállása volt. Mint egy magyar imám gúnyosan megkérdezte nyilvános Facebook-bejegyzésében: valóban Izrael-barát zsidók képviselnék a konzervativizmus új irányát?
Tény, hogy a magyar jobboldal egy jelentős része még mindig nem képes különbséget tenni a múlt sérelmei és a jelen politikája között. Úgy is mondhatnám: nem látnak eltérést Kun Béla és Benjamin Netanjahu, Soros György és Sheldon Adelson között. A kérdésben zavart okoz a kormány frissen Izrael-baráttá változott politikája, melyet láthatóan nehezen emészt meg a Lovas István-i törzsolvasóság. Bizony, nem egyszerű összeegyeztetni a Budapest-Jeruzsálem-tengelyt és kefijába csavart nyilas szimpátiákat. Az alt-light hívei láthatóan nem akarják vitatni a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiákat (lásd: a zsidó származású Milo is arról beszélt, hogy valóban „mi irányítunk mindent”), érvelésük tehát egyszerű: a zsidókkal jó jóban lenni, mert erősek, és amúgy is, Izrael király hely.
A harmadik a Milo-féle rock and roll, a showműsor keretében leadott jobboldali állásfoglalás kérdése. Szomorú tény, hogy míg külföldön a jobboldal vitte a prímet a fiatalokat elérő mémháborúban, addig idehaza ebbe a jobboldal csak későn kapcsolódott be. Nehéz elhinni, de míg Amerikában Pepe a csúcskorszakát élte, addig idehaza az Orbánon kacagó mémek taroltak. (Aki most csóválja a fejét, hogy „na de kit érdekelnek a mémek”, az sürgősen frissítse a szociális média politikára gyakorolt hatásáról alkotott elképzeléseit!) Most már Magyarországon is vannak ilyen kezdeményezések, de ezen a fronton a konzervativizmus egyelőre gyerekcipőben jár. Milo rátapintott arra, hogy a jobboldali üzeneteket egyszerűen, viccesen és szórakoztatóan kell eladni. Míg a fentiek politikai nézetek – melyekkel nem feltétlenül kell egyetérteni –, addig itt nehéz lenne vitatkozni a miloistákkal: aki ma nem akar kilépni az insta és a mémek, a videók és a fiatalos portálok csataterére, az akassza szögre a puskát.
A törésvonalak tehát a fentiek. Mennyire sikerült lenyelnie ezt a hazai jobboldalnak, illetve azoknak, akik nem menekültek el tudatosan a Trump-korszakot örök bulikával ünneplők kötelékéből az alacsony lángon égő polgárok bezárásra ítélt heti önáltatásába? A jelek szerint a nyitás a fontosabb körökben megvan, de csak óvatosan kísérleteznek az új dolgokkal, ha pedig kell, visszavonulót fújnak. S a kísérletezés – illetve az azzal járó kockázatvállalás – nem is életbevágó számukra.
Magyarországon nincsen tomboló radikális feminizmus – sőt, a felsőoktatás bástyáinak bevételére tett kísérletek érdeklődés hiányában elhaltak –, merényletek sincsenek,
A fiatalok megnyerése fontos dolog, de a fiatal megbízhatatlan szavazó: vagy leszavaz, vagy bulizni megy. A fenti változtatásokkal szembeni népi ellenérzésekkel is számolni kell: az általam előtúrt felmérések szerint a magyar társadalom többsége nem fogadja el a melegeket, míg a zsidóság iránti antipátia is laza 35%-on áll.
Ebből két dolog is következik. Egyrészt, a magyar alt-light egyelőre erősen kisebbségben van; másrészt, ha az alt-light nyerni akar, akkor nem szabad beadniuk a derekukat, hiszen szinte lehetetlen túltolni a bulikát.
Magyar alt-light: innen lesz szép kulturális palotaforradalmat csinálni!
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
„Örülök Dávid, hogy a fővárosi munkádhoz az oldalamat és videóimat használod, sokadjára” – írta a Fidesz-KDNP fővárosi képviselőcsoportjának vezetője.
A politikai hullarablás e minősített esetén nem rugóznék tovább.
A magyar gazdák ellenzik a brüsszeli javaslatot.
A baloldali politikus továbbra is álhírt terjeszt hazánkról, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.
„Történelmi eredményt ért el az ország” – mondta a pénzügyminiszter.
Kormányra készül a romániai magyar párt; Csoma Botond szóvivő lapunknak azonban kifejtette, ha nem tudnak sikerrel kormányozni, 2028-ban a Simion és Georgescu nevével fémjelezett magyargyűlölő pártok akár többséget is szerezhetnek.
Kuzmányi azt részletezi, hogy mennyi idő, energia, jóakarat és pénz ment rá a Notre-Dame új liturgikus berendezéseire. Ez szép. De ettől még a végeredmény kiábrándító.
