Az internet- és mobilfüggőségről

„Ön szerint  mikor lenne szabad egyáltalán mobilt adni egy gyerek kezébe, hogy rászabadulhasson ezekre a közösségi oldalakra?

Ha most Palo Altóban ülnénk a Szilícium-völgyben, akkor tudja mi lenne erre a válasz? Az, amit azok a szülők mondanak, akik ott ezeknek az eszközöknek és szoftvereknek a fejlesztésén dolgoznak. Az ő gyerekük 14 éves kor előtt nem kap ilyen eszközt a kezébe. Amikor Steve Jobsot valamelyik utolsó interjújában arról kérdezték, mit szólnak a 12-13 éves gyerekei az iPadhez, ő is azt válaszolta: semmit, mert nem adja oda nekik.

De közben ma már szinte minden 10 éves gyereknek van okostelefonja, tablete, ezeket mutogatják egymásnak, és arról beszélgetnek, mit láttak a Youtube-on, az Instagramon vagy a Musical.ly-n. Vállalja be a szülő, hogy az ő gyereke lesz a fekete bárány, akinek nincs okostelefonja, és ezért az osztálytársai még cikizni is fogják?

Ez a kérdés nekem nagyon furcsa, pedig nagyon sokszor felteszik nekem. Az előbb arról beszéltünk ugye, hogy ez egy erősen addiktív dolog. És akkor tényleg az a kérdés, hogy egy szülő azért adjon-e egy technológiai eszköznek látszó addiktív dolgot a gyereke kezébe, mert már mindenkinek van ilyen? Nem bizarr ez, amikor minden szülő pontosan tudja, hogy a gyerekének nem jó a drog vagy az alkohol? A szülők szinte mindig ezzel indokolják, amikor okostelefont vesznek a gyereknek, amiben abszolút benne van a felelősség eliminálása. A szülők másik felelősségelhárító indoka az, hogy azért kell a telefon, mert a gyerek így mindig elérhető lesz. Ha ez a cél, akkor miért nem vesz neki egy butatelefont? Akinek most lesz elsős a gyereke, ott még van lehetőség egy nulladik szülői értekezletre, ahol a szülők megegyeznek arról, hogy nem vesznek okostelefont a gyerekeknek.

Hadd legyek egy kicsit most a gyerekekkel. Felnőtt fejjel nézve valóban sok veszély leselkedhet rájuk, de egy csomó jó dolgot is ad nekik a mobil és a közösségi média. Leköti és szórakoztatja őket, nem érzik magányosnak magukat, kapcsolatot tarthatnak egymással, tanulhatnak egymástól, fejlesztheti a kreativitásukat, korán megtanulnak hálózatban működni. Mi van, ha pont ezek kellenek majd ahhoz a világhoz, amiben ők lesznek felnőttek?

Minden kutató a gyerekekkel van, én is. Nem a közösségi média démonizálása ez, hanem sajnos a realitás kommunikálása. Van az internet és közösségi média használatában jó is, persze. Nem az információs kor tehet arról, hogy ez a terület ennyire megszaladt, hogy a gyerekek védelme egy utólag felismert és komoly hiány lett. Ez egy iparág, amelyiknek nyilván nincs lelkiismerete, mert üzleti modellek szerint működik, és mások a preferenciái. Twenge azt mondja: „Az okostelefonok a tinik életének minden területét radikálisan átformálták, a társadalmi kapcsolataiktól a lelki egészségükig, és valójában egy általános iskolásnak semmi szüksége okostelefonra”.

Ha napi egy-két (utóbbit 13 éven felül) óránál többet nem használ közösségi médiát egy gyerek, akkor nem lesz baj. Ezek a jó dolgok azonban akkor érvényesülnek, ha a szülő észnél van és kontrollt gyakorol. Ennek a kontrollnak erősnek és időhatárosnak kell lennie. Vannak például ma már olyan applikációk, amik távoli elérést adnak a szülőknek. Ezekkel egy idő után akár ki is lehet kapcsolni a gyerek telefonját. Persze ezt úgy kell tudni telepíteni, hogy a gyerek három másodperc múlva ne írja felül a jelszót rajta, mert nyilván gyorsabb az agya, mint apukának vagy anyukának.

Hogy változtatja meg az online kor az új generáció tanuláshoz való hozzáállását?

Már az egyetemeken is tetten érhető, hogy a hallgatók általában kifejezéstelen arccal ülnek az órákon, nincs kíváncsiság a szemükben. Azért nincs, mert olyan mennyiségű információ van az online térben.

EGY CSOMÓ DOLGOT MEG LEHET NÉZNI KÉPEN ÉS VIDEÓN, EZEK AZ UTÁN AZ EMBER MÁR NEM AKAR ELMENNI ODA A VALÓSÁGBAN IS.

A nagyon könnyen megkapható információ erodálta az értékét a tanulásnak, annak, hogy vannak érdekes dolgok a világban, és hogy ezekért erőfeszítést kell tenni. Az érzelmi szükséglet azonnali kielégítésének igénye és a reakcióidő-csökkenés azt eredményezi, hogy ma egy középiskolás sok mindent szeretne, csak egyvalamit nem: kitartó erőfeszítést tenni bármiért, mert az mumussá vált. A kíváncsiság, a kreativitás, a gondolkodás szeretete akkor alakul ki a gyerekekben, ha vannak kérdései, és arra maga találja meg a választ. Most alig vannak kérdések, de a Google tele van válaszok tömegével. Ha nincs kérdés, akkor mi lesz érdekes számukra? Akkor milyen alapon várjuk el, hogy ez a gyerek 25-30 évesen csillogó szemű, érdeklődő, kitartó, fantasztikus felnőtt legyen, aki tudja, hogy mindenért meg kell dolgoznia?”