A gyerekeink elvándorlásáról

„Végleg elengedni valakit komoly vereség. A gyerekeink nem érzik magukat itthon, abban az országban, amelyet mi összeraktunk számukra. 18 esztendős voltam a rendszerváltás pillanatában. Ajándékba kaptam. Úgy tűnt, hogy szabad országot vehetünk át, és azt csinálunk vele, amit szeretnénk. Végül nem így lett, de mégis volt 27 évünk, és nem mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzá. Itt van az utánunk jövő nemzedék, és nem érzi itthon magát Magyarországon, azaz ez az ország – jelenleg – nem eléggé megtartó közösség.

Mi a megoldás? Ki tudja? Mindenekelőtt hibás út, hogy a pártokkal vagy a kormányokkal addikt módon foglalkozunk. Vissza kell térnünk a közösségeinkbe, és azokat igazi közösségekké formálni. Amelyeket nem a félelem, hanem az összetartozás kapcsol össze. Amelyekben a rabbit, a fociedzőt, a kisvárosi garázszenekar frontemberét, a városszépítő egylet vezetőjét nem a hivatal tartja a posztján, hanem a híveik, a közösségük bizalma. Olyan közösségekre van szükség, amelyek saját maguknak adnak mindenki számára élhető szabályokat. Otthont kell lelnünk egymás társaságában, mert most magányosak vagyunk. Sok mindent elölről kell kezdenünk. Közösségi intézményeket kell megtanulnunk létrehozni és fenntartani, és ez mind sokba fog kerülni. Sok pénzbe, sok időbe, sok érzelmi energiába. Ha felelősek vagyunk, nem tehetünk másképp.

Fel kell építenünk ezeket a mikrotársadalmakat, nemcsak közösséget, de társadalmat is kell építenünk, megóvni a megmaradt értékeket. Csak így lehet újra hívogató otthonná tenni a környezetünket. Nekünk még van rá esélyünk. Van még néhány aktív évtizedünk, hogy megcsináljuk. És ha ez sikerül, akkor az amatőr sportklubok, a garázszenekarok rajongói, a városvédő csoportok, a biogazdálkodók, a templomok, mecsetek és zsinagógák összeérnek egymással, és kirajzolják majd a közösségibb Magyarországot.”