Élet a kurzusok közötti térben

„Arra tettem fel a karrieremet, hogy képviseljem és a magam eszközeivel előremozdítsam azt a szellemi mozgalmat, amely a két szektás politikai tábor közé szoruló Ady Endre és Móricz Zsigmond képében már száz éve is jelen volt a hazai közéletben. Minket nem az köt össze, hogy ugyanazt gondoljuk, hanem az, hogy minden igazságra nyitottak vagyunk. Nem ravaszkodunk és nem vadászunk lájkokra, hanem frontálisan képviseljük azt, amiben hiszünk, eközben mégis megőrizzük a képességünket a kompromisszumokra, a miénktől eltérő igazságok elfogadására és integrálására. A szélsőközép nyelvi szerkezetének jelzője nem pusztán azért a »szélső«, mert a beszédmódunk kendőzetlenül őszinte és offenzív, hanem azért is, mert az általunk leghumánusabbnak tartott álláspontot az utolsó töltényünkig védelmezzük. Ez még akkor is így van, ha sokszor egymással is vitában állunk akár az eutanázia, akár az abortusz kérdésében. A szélsőközép nyelvi szerkezetének jelzett szava pedig nemcsak azért a »közép«, mert a nagy világmagyarázó ideológiákból igazságérzetünk szerint válogatjuk össze a nekünk tetsző gondolatokat, és a magunkévá igyekszünk tenni azok igazságait, hanem mert hiszünk a kemény vita utáni kompromisszumban, ahol senkinek nincs teljesen igaza, viszont senkinek az igazsága nincs eltiporva.

Nem kellenek a szekták, nem kellenek az elvtársak, nem kellenek a szekértáborok – autonóm polgárok kellenek, akik vitatkoznak, akik bizonyos ügyek mentén összeállnak, és akik a következő pillanatban máris egymásnak feszülnek. Akik nem sérelemként élik meg, hogy a mellettük álló ember mást gondol, hanem lelki és szellemi kihívásként. Akik abban hisznek, hogy épp az erősít minket, ha sokfélét gondolunk. Akik abban hisznek, hogy ugyanúgy megvan a joga a nyilvánossághoz DJ Jeszinek és Bayer Zsoltnak, mint Tamás Gáspár Miklósnak és Tóta W. Árpádnak. Együtt vagyunk magyarok, együtt alkotjuk az országot, és pusztán azért, mert Tamás Gáspár Miklós irreálisan gondolkodik a migrációról, még nagyon igaza van a globális kapitalizmus fenntarthatatlanságában, továbbá bármilyen szubhumán politikai beszédet folytat Bayer Zsolt, bizony igaza van, amikor az alkoholista offshore-lovagot, Jean-Claude Junckert bírálja.

Tudom, hogy választási év van. Tudom, hogy a politikai szappanopera rajongóit az érdekli, mi lesz a hőseikkel, ki mekkorát fog kaszálni és bukni áprilisban, ki lesz a miniszter, és kinek mekkora lesz a frakciója. Számomra mindez harmadlagos. Az én prioritásom ebben az évben is az lesz, hogy az alábbi témákat és a hozzájuk tartozó, általam megformált véleményeket a közéleti diskurzusba emeljem.

Hiszek a marihuána legalizálásában, hiszek a THC jótékony, rekreációs hatásában. Szeretném, ha a magyar társadalom végre túl tudna lépni azon a beidegződésén, amelynek nyomán egy füves cigit megpillantva drogost kiált, a lényegesen ártalmasabb, százezreket megnyomorító kemény drog, az alkohol fogyasztása mellé viszont Isten áldását kéri.

Úgy gondolom, hogy az élet jog, és nem kényszer. Hiszek a kegyelemben, ezért pártolom az eutanázia jogát. Ez egy nagyon fontos kérdés, amellyel egy nap mindannyian szembesülünk majd, a társadalom módszeres kiskorúsítása azonban lehetetlenné teszi, hogy a politika szereplői érdemben gondolkodjanak és vitatkozzanak róla. Éppen ennek a megúszására szolgál a bulvár.

Hiszem, hogy minden embert egyenlő jogok illetnek meg. Meggyőződésesen küzdök a kvótafeminizmus és az ellen, hogy férfigyűlölő szekták nemi háborúba taszítsák a civilizációt. A genderideológia korunk legnagyobb hatású szellemi irányzata: meg kell értenünk az igazságait, és meggyőződésünket követve fel kell lépnünk a párkapcsolati bántalmazás minden formája ellen – meg kell akadályoznunk ugyanakkor a jogos sérelmeken élősködő, totalitárius ideológia térfoglalását.

Számomra elfogadhatatlan az a pálya, amelyet a nemzeti együttműködés rendszere Magyarországnak megszabott. Taszít, ahogy Orbán Viktor és kormánya felszámolja a jogállamot, és kiszervezi az országot az Európai Unióból. Nem tudom nemzetinek látni azt a politikát, amely nyíltan bulvárosítja el a magyar kultúrát, amely nem pusztán képtelen egy átfogó oktatási reformra, de szándékosan rombolja a közoktatás minőségét – az egészségügyre pedig pontosan ugyanez vonatkozik.

Magyarországon minden párt az agresszív, önző, szektás »nyuggerek« szavazatainak felvásárlására hajt. A belpolitikát a nyugdíjemelések, az Erzsébet-utalványok, a Sas-kabarék és az állami tévé ötvenes éveket idéző horrorhíradói tartják fogságban.

Viszolyogtat a fajelmélet, a homoszexuálisokkal, zsidókkal, cigányokkal és migránsokkal szemben zajló uszítás. Ahol ezek bármelyike pártprogram vagy kormánypropaganda tárgyává válik, ott nagy a baj. A kilencvenes években a baloldal minden kreditjét elégette, ezért új immunitást kell huzalozni a társadalom kollektív idegrendszerébe – olyan immunitást, amelyet többé nem működtethet ez vagy az a politikai oldal.

A fegyvertartás alapvető jog, amely a társadalom felnőtté válásához elengedhetetlen. Nem a fegyver, hanem a jog. Az elmúlt száz év Magyarországán mindig a köznép félt az elittől, az pedig egyik politikai, gazdasági és etnikai katasztrófából a másikba vezette a társadalmat. Soha nem tekintette az embereket polgároknak – ezen változtatnunk kell. A fegyvertartás joga az a jog, amelynek értelmében többé nemcsak az elit tagjainak lehet fegyverük, hanem minden törvénytisztelő polgárnak. Nem Texasban akarok élni, hanem olyan szabályok között, amilyenek Kanadában, Svájcban, Norvégiában vagy Ausztriában uralkodnak.

Az egyneműek házasságának joga számomra evidencia: ha két ember szereti egymást, a nemüktől függetlenül meg kell adnunk a kapcsolatuknak a jogi védelmet – amennyiben ők igényt tartanak rá.

Életpártiként a humánum azt diktálja, hogy minden erőmmel védelmezzem az ártatlan magzatot. Szigorítanám az abortusz feltételeit, megkönnyíteném az örökbefogadást, és minden elképzelhető módon támogatnám a terhes anyákat, hogy születendő gyermekük biztonságban nevelkedjen.

Életpártiként ellenzem a halálbüntetést, nem kívánom ugyanakkor megúszni a vitát, pusztán mert a jelenleg hatályos nemzetközi szerződések kizárják a halálbüntetés lehetőségét. Nem az ugyanis az egyetlen lényeges kérdés, hogy van-e halálsor a börtönökben, legalább ennyire fontos, hogy van-e halálsor az állampolgárok fejében – mert amennyire embertelen az előbbi, annyira félelmetes az utóbbi.

Nem hiszek a feltétel nélkül folyósított segélyben, mert konzerválja a nyomort. A politikai pártok – legyenek jobbosok vagy balosok – egytől egyig segélyben utaznak: így vásárolnak szavazatot. Jól ismerjük a nyomor szociológiai és kulturális faktorait, ezért jól ismerjük a probléma megoldását is: oktatás, munkalehetőség és gyermekvédelem. Minden eszközzel meg kell akadályozni az ország további gettósodását és a nyomortelepek terjeszkedését Kelet-Magyarországon.

A szólásszabadságért és a tabuk nélküli nyilvánosságért nem csak Magyarországon kell megküzdeni. Orbán Viktor kormányának kegyetlen médiagépezete mellett egy sokkal nagyobb veszély leselkedik ránk: a huszonegyedik század Facebook és Google által kontrollált nyilvánossága. Az Európai Uniónak és Magyarországnak mindent el kell követnie azért, hogy adózásra szoktassa e cégeket, hogy működésük végre átlátható és jogszerű legyen. Elfogadhatatlan, hogy miközben az Európai Unió a legapróbb részletekbe menően szabályoz, a világ legnagyobb médiavállalatai törvények felett álljanak.

Azt tapasztalom, hogy a multikulturalizmus Nyugat-Európában a sorozatos terrortámadások és az egyre szaporodó no-go zónák képében megbukott, ezért ellenzem a Közel-Keletről és Észak-Afrikából érkező bevándorlók kontrollálatlan befogadását. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy az elnéptelenedő Magyarország halaszthatatlan érdeke a dolgozni és szülni hajlandó, nem muzulmán lakosság tervszerű betelepítése.

Nem hiszek sem a neoliberális elitben, sem a Wall Street által diktált demokráciában. Nem hiszek abban a globális kapitalizmusban, amely emberek milliárdjait tartja nyomorban, miközben elégeti a légkört, és lakhatatlanná teszi a bolygót. A növekedés fenntarthatatlan: olyan állami szabályozásra van szükség, amely képes csökkenteni a fogyasztás mértékét. Szükség van egy szigorú reklámtörvényre, amely képes meggátolni vagy legalább megnehezíteni az emberi tudat tömeges és üzleti célú gyarmatosítását. Alapvetően szükséges a reklámok kiszorítása a közterekről, továbbá a reklámidő szigorú maximálása a kereskedelmi televíziók képernyőin. Olyan gazdasági modell kikényszerítése a cél, amelyben a cégek nem a tervszerű és gyors elavulásban, hanem a minél tartósabb működésben érdekeltek. Legfőbb ideje, hogy a multinacionális részvénytársaságok pénzügyi érdekeit egy valóban erős és szuverén kormányzat végre egyszer s mindenkorra elválassza az államrezontól.”