Az előítéletek nélküli lét utópiája

Mindannyian ismerjük azt a migrációs viták közben újra és újra előkerülő toposzt, amely szerint csupán azért tartunk ettől a jelenségtől, mert nem ismerjük a bevándorlókat. Bármennyire is megváltozott az általános vélekedés a Willkommenskulturral kapcsolatban az elmúlt pár évben, bármennyire is a kijózanodás éveit éljük szerte Európában, a fenti érvkészlet mégis visszatérően, újra és újra – néha más és más köntösben – megjelenik a színen, s helyet próbál követelni magának.

– hangzik a közkedvelt érvrendszer következő eleme. S ezt követően általában így szól a folytatás: „Lám, a félelem indokolatlanságát mutatják azok a kutatások is, amelyekből egyértelműen látszik, hogy ott jobban tartanak a bevándorlóktól, ahol nincsenek, mint ott, ahol vannak” .Tehát, minél többen jönnek, minél többel alakítunk ki kapcsolatot, annál pozitívabb lesz a vélekedésünk, s annál gyorsabban elmúlnak a félelmeink.

Néha még az is előkerül, hogy mindez nem egy légből kapott gondolat, hanem ennek az érvrendszernek van tudományos, szociálpszichológiai alapja is.

Amit úgy hívnak: kontaktushipotézis.

A kontaktushipotézis egy olyan társadalompszichológiai elmélet, amely azt állítja, hogy a különböző társadalmi csoportok között az egymással szembeni előítéletesség és sztereotipizálás mértéke csökkenthető azáltal, ha csoportok között közvetlen érintkezés alakul ki. Mindezt arra alapozza az elmélet, hogy a közvetlen tapasztalat egyfelől segít megcáfolni az irracionálisnak vélt, a kapcsolatfelvétel előtt már kialakult sztereotípiákat, másfelől a kontaktus során kialakul egy olyan árnyalt kép, amelyben már az egyes csoportokról kialakult sztereotípiák és előítéletek nem illeszthetőek rá a csoport minden egyedi tagjára.

A hipotézist a rendkívül híres amerikai szociálpszichológus, Gordon Allport fogalmazta meg 1954-es The nature of prejudice (Az előítélet természete) című könyvében.

Az elmélet megfontolásait a gyakorlatba is átültették, és Allport publikációja óta a társadalmi feszültségek enyhítésének egyik közkedvelt módszere lett. Eredeti alkalmazási területe az Amerikai Egyesült Államokban található afroamerikai kisebbségek integrációjához kapcsolódott, a ’70-es évektől kezdve azonban a hipotézist számos európai – jelentős bevándorolt kisebbséggel bíró - országban is elkezdték alkalmazni.

Az elmélet megállapításai – amint azt mind tapasztaljuk – a közgondolkozásba is leszivárogtak. Számtalan olyan érvelést lehet hallani, hogy egyes emberek vagy csoportok között azért alakulnak ki ellentétek, mert azok nem ismerik eléggé egymást, egymás kulturális hátterét és szempontjait.

Azonban – ha a dolgok mélyére ásunk – kiderül, hogy ez az elmélet sem „csodaszer”, s a szociálpszichológia is elismeri, hogy

Ahhoz, hogy jobban megértsük az elmélet kontextusát, érdemes áttekinteni keletkezésének és alkalmazásának történetét. Ezt a kontextust kiválóan összefoglalta Dana Bramel, a New York-i Stony Brook University alkalmazott pszichológia professzora. Szerinte eleve érdemes figyelembe venni, hogy a kontaktushipotézis kidolgozásának kezdeti szakasza a ’30-as és ’40-es évekre tehető, megszületése pedig elsősorban amerikai kutatókhoz köthető. Mindez azért fontos, mert a hipotézis egyfajta válasz volt az olyan, nyíltan rasszista tudományos munkákra, amelyek elsősorban a korabeli Németországban jelentek meg, de amely irányzatnak az Egyesült Államokban is voltak követői.

Ezért Bramel szerint maga az elmélet egyfajta ideológiai magként, védőernyőként is szolgált, hiszen a háborús időkben egységesítő erőként tudott fellépni az egyébként etnikailag sokszínű Amerikai Egyesült Államokban. A háború után – Allport tanulmánya is ’54-es – pedig elsősorban a fehérek más etnika háttérrel rendelkező csoportokkal szembeni előítéleteinek csökkentésére használták.

Használták, de csak visszafogott sikerrel! Ugyanis ekkora már világossá váltak az elmélet korlátai is.

Egyfelől komoly vita alakult ki a társadalompszichológusok között abban a tekintetben, hogy valójában milyen kontextusban érvényesül az elmélet. Arra jöttek rá, hogy egyáltalán nem azonos mértékben működik az elmélet annak fényében, hogy konkrét személyek vagy társadalmi csoportok között jön létre a kontaktus.

(Ez már csak azért is lényegi kérdés, mivel arról is vita folyt, hogy egyáltalán léteznek-e per definitionem társadalmi csoportok a valóságban. Ezek létét tagadta például Allport testvére, Floyd Allport is, aki szerint az előítéletek csak egyéni szinten értelmezhető mozgatórugók.)

Magával az elmélettel kapcsolatban is érdekes kísérletek folytak a XX. század második felében az Amerikai Egyesült Államokban. Tudatosan hoztak létre olyan kertvárosi lakóövezeteket, amelyek eltérő etnikai hátterű, de azonos társadalmi státuszú lakossággal rendelkeztek. Az eredmények alapján, ilyen laboratóriumi körülmények között nagymértékben sikerült csökkenteni az előítéleteket akkor, ha a hasonló társadalmi státusszal rendelkező egyének között mesterségesen sikerült személyes kontaktust kialakítani. Nem hozott viszont eredményt az elmélet abban az esetben – sőt, az előítéletek még növekedtek is –, ha nem ilyen, kvázi laboratóriumi körülmények közötti, hanem a valós életnek jobban megfelelő helyzeteket vizsgáltak.

Ez a tapasztalat vezetett el ahhoz az újabb vizsgálatsorozathoz, amely azt hivatott feltárni, hogy milyen körülmények között működik a hipotézis. A vizsgálatok nem várt eredményt hoztak, ugyanis bebizonyosodott, hogy az elmélet csak nagyon szűk körben érvényesül.

Erről egyébként magyar nyelven is született elemzés. Balassa Szilvia és Kovács András tanulmánya is arról tanúskodik, hogy

Ezzel szemben akkor, amikor egymás mellett éltek a különböző csoportok, de nem volt az egyes tagok között személyes kapcsolat, akkor nemhogy csökkent, de egyenesen nőtt az eltérő csoportok egymásról alkotott sztereotípiáinak mértéke.

Ha hátrébb lépünk, s általánosságban vizsgáljuk a jelenséget, akkor kijelenthetjük, hogy a terület kutatói valójában azt állapították meg, hogy kontaktuselmélet csak nagyon speciális körülmények között képes csökkenteni az eltérő csoportok közötti ellentéteket.

A kontaktus tehát csak akkor működőképes, ha:

• Van közös cél. Az eltérő csoportok tagjai képesek arra, hogy közös célokat tűzzenek ki és képesek elkerülhetővé tenni az erőforrások ellenőrzése miatti rivalizálást.

• Van együttműködés. Az eltérő csoportok tagjai képesek a közös célért folyamatosan közös erőfeszítéseket tenni.

• Van egyenlő társadalmi státuszt. Egyforma társadalmi státusz szükséges ahhoz, hogy csökkenjenek az előítéletek, ellenkező esetben azok jellemzően inkább növekszenek.

• Van támogató intézményi környezet. A kontaktushipotézis csak akkor képes csökkenteni az ellentéteket és az azok mögött meghúzódó sztereotípiákat, ha erős társadalmi nyomás és intézményi kényszer van mögötte.

A fentiek alapján is jól látszik, hogy valós eredményeket a kontaktushipotézis segítségével csak igen sok tényező szerencsés együttállása mellett lehetséges elérni.

Végezetül még egy dolgot muszáj idehozni. Az is vita tárgya ugyanis, hogy

Theodore Dalrymple, brit klinikai pszichológus az Előítéletek dicsérete című könyvében éppen arról értekezik, hogy persze vannak ugyan destruktív előítéletet, de valójában nem lehetséges személyes (morális) értékrendszert kialakítani prekoncepciók bizonyos „készlete” nélkül. Vannak tehát jó és szükséges előítéletek, amelyek nélkül pontosan ugyanolyan védtelenek lennénk, mint a ma született csecsemők. Amikor tehát késő éjjel nem lépünk be egy szűk és sötét sikátorba, ahol egy sötét bőrű, kapucnis alak várakozik, éppen a konstruktív előítéleteink azok, amelyek működésbe lépnek. S persze vannak olyan helyzetek, amikor ezek irracionálisak, de egy előítéletek nélküli társadalom valójában nem más, mint egy borzalmas utópia.

S ezen a ponton ér össze a tudományos elméletek a politikával. A tudomány ugyanis laboratóriumi körülmények között is képes helyzeteket teremteni, s a valóságot is képes vizsgálni. A politikának pedig az a feladata, hogy a tudományos eredményekből használható következtetéseket vonjon le.

A fentiek esetében pedig a következtetések elég egyértelműek: a kontaktushipotézis egy múlt század közepén, az adott kor társadalmi és politikai kontextusában létrejött tudományos elmélet, amely ugyan számos kutató lenyűgöző teljesítményét tükrözi, de korlátozott érvényességű, s bizonyosan nem működik úgy, mint egy a XXI. század problémáira univerzális megoldást kínáló csodaszer.

Ebben a fenti értelemben ugyanis a kontaktushipotézis nem más, csupán egy mítosz. Illetőleg egy jól hangzó toposz.

A valóságban a különböző társadalmi csoportok közötti feszültségek az együttélés kényszere alatt nem csökkennek, hanem növekednek akkor, ha nincs közös cél, nincs együttműködés, nincs egyenlő társadalmi státusz, s nincs egy orwelli értelemben vett gondolatrendőrség (amit nem tudom, hogy ki szeretne..).

S hogy mi a helyzet az Európát sújtó migrációs válsággal? Mit hallunk nap mint nap kutatóktól, elemzőktől?

Hát, éppen azt, hogy ezek a feltételek nem állnak fenn. Hogy a bevándorlók és az „őslakosok” esetében hiányzik a közös cél, hiányzik a közös cél érdekében való együttműködés, ráadásul jellemzően nagyon eltérő társadalmi státuszú csoportokról van szó.

A tudomány valódi, torzításoktól, illúzióktól mentes üzenete a politikának tehát nem az, hogy csak kontaktus legyen, s minden meg lesz oldva, hanem

mert jelenleg nem állnak fenn annak feltételei, hogy a csoportok közötti feszültség csökkenjen.

Őrültség tehát a bevándorló csoportoknak a számát növelni, s őrültség mesterségesen összetolni a bevándorlókat és az „őslakókat”, hiszen ez bizonyíthatóan negatív hatással lesz a társadalom kohéziójára.

A társadalmat ugyanis nem lehet mérnökösködéssel javítgatni, s minden mesterséges, felülről jövő beavatkozásban jóval több a kockázat, mint azt sokan láttatni szeretnék.