Úgy hívják, hogy Tőkéczki, és valamikor csütörtök délután van előadása. Nem járnak hozzá sokan, de érdemes meghallgatni. Félve mentem el, hogy nehogy kiszúrják, nem is ide járok, de persze ez senkit nem érdekelt.
Aztán bejött egy középkorú, jókedvű fickó, letette a jegyzeteit az asztalra, fel-alá sétált, és a kezében lévő kulcscsomót dobálva elkezdett mesélni. Tisza Istvánról, az I. világháborúról, a Jászi Oszkárról, a konzervatívokról, a liberálisokról. Megelevenedett a századforduló Budapestje, a Monarchia bel- és külharcai, vagy az első világégés borzalmai. De miközben beszélt, ahogy hangsúlyozott, ahogy rendet vágott az ideológiai zűrzavarban, tudtuk, másról is szó van. A századforduló ideológiai harcai visszhangot vertek a század végében is. Tűpontosan fogalmazott, és hagyta nekünk, „atyafiaknak”, hogy sokat vitatkozzunk vele és egymással. Nem volt politikailag korrekt és nem volt ideológiailag semleges.
Határozott világképe és világos értékrendje volt.
Akik a velünk élő szocializmus rigmusait vagy a történelem végét hirdető utolsó gőgös ember kliséit tudták csak csatasorba állítani egy-egy vitán, azokon jót derült az osztály. Mert lassan közösséggé formálódott az a társaság, aki hozzá járt szemináriumra, aki hozzá járt előadásra. Konzervatív lázadás volt ez, akkor amikor a jobboldal ügye újabb negyven évre elbukni látszott. És ennek a lázadásnak ő lett az egyik központi ideológusa. A szemináriumaira már csak protekcióval lehetett bejutni, az előadásai tömve voltak, magyar nemzetes cikkeit vitákban idéztük.
Legendásak lettek a félév végi sörözések és a kedd délutáni focik. Akkor, amikor a neofiták hitbuzgalmával egy ország vette üldözőbe a pénzt és ezzel párhuzamosan szétestek a közösségei, ő közösséget teremtett. Még úgy is, hogy befele forduló, csöndes, magányos lélek volt.