Háború és Európa ébredése

„Brands és Edel azt állítják, hogy az érdekszférák világára az állandó feszültségek és háborúk jellemzőek, de ebben nagyon tévednek, legalábbis ami a háborúk szerintük nagyobb valószínűségét illeti. Igaz, hogy Orwell a maga antiutópiájában arról beszél, hogy a három hatalmi blokk között folyamatos alacsony intenzitású háború zajlik, ami annyira természetévé vált a világrendszernek, hogy voltaképpen már a béke igazi formájának tekinthető. Ezt nyugodtan értelmezhetjük úgy is, hogy amennyiben a nagyhatalmi érdekszférák világosan elkülönülnek egymástól, az egyes blokkok gyakorlatilag folyamatosan „hadiállapotban” lehetnek ugyan egymással, de anélkül, hogy ilyen helyzetben tényleges, és a másik felet geopolitikai ellenfélként, azaz világhatalmi tényezőként megsemmisítő háborúra kerülne sor.

Annál nagyobb viszont a háború valószínűsége akkor, ha egy nagyhatalom „világuralomra” törekszik, vagyis nem hajlandó elismerni a többiek, és különösen egy bizonyos hatalom jogos hegemónia-igényét a saját érdekszféráján belül. Ilyen volt Athén a peloponnészoszi háborút közvetlenül megelőzően, amikor kétségbe vonta Spárta Hellászon belüli szárazföldi hegemóniáját, és nem elégedett meg a csupán tengeri hegemóniával. És ilyen ma az Egyesült Államok, mert kihívásnak tekinti azt, hogy Kína regionális hegemóniára törekszik a „saját”, kelet-ázsiai érdekszférájában.

És ilyen volt Nagy-Britannia is a 20. század elején, amikor úgy ítélte meg, hogy Németország komolyan veszélyezteti globális szupremáciáját. Ez három pilléren nyugodott: az egyik természetesen a „haditengerészeti fölény”-en (naval supremacy) alapuló „legfőbb tengeri hatalom” (preponderant sea power) birtoklása, ami lehetővé tette, hogy Nagy-Britannia ne csak a saját birodalmával tarthasson fenn akadálymentes kapcsolatot, hanem „a szó szoros értelmében a szomszédja legyen minden, a tengeren elérhető országnak”. A másik pedig „a hatalmi egyensúly” politikája, amely – „a súlyokat hol a mérleg egyik, hol a másik serpenyőjébe téve” – megakadályozta, hogy valamely ország a saját szomszédságában, katonai és gazdasági fölényét kihasználva „politikai hegemóniára”, azaz „politikai diktatúrára” (political dictatorship) tegyen szert. Végül a Foreign Office és a brit közvélemény is tisztában volt azzal, hogy ezt a különleges státust tartósan  csak akkor lehet fenntartani, ha az inszuláris tengeri hatalom politikáját úgy irányítják, hogy az „a lehető legtöbb ország alapvető és létfontosságú érdekeivel szoros összhangban legyen”, vagyis támogassa azokat „nemzeti függetlenségük megőrzésében”, és „szálljon síkra a kereskedelem általános szabadságáért”. A britek úgy gondolták ugyanis, hogy  a tengeri szupremácia a legtöbb ország számára kevésbé tűnik félelmetesnek a szabad kereskedelmet pártoló Anglia, mint egy protekcionista hatalom részéről.

Ez a haditengerészeti és „ideológiai” fölény, a hatalmi egyensúly aktív politikájával kiegészítve, hosszú időn keresztül mondhatni tökéletesen működött. Amikor azonban Németország, „az európai kontinens első számú hatalma” (foremost power) immár nem elégedett meg azzal, hogy csupán az egyik európai nagyhatalom legyen a többi mellett, hanem „világhatalommá” akart válni, Nagy-Britannia úgy döntött, hogy ezt a vitális érdekeit sértő törekvést minden lehetséges módon megakadályozza.”