Az elitet újjá kell építeni

Czopf Áron magyarországi elitekről, illetve azok hiányról szóló, érdekes írására válaszolnék röviden. Az elitek kérdése nem mai felvetés. Kis túlzással az egész történelmet végigkíséri, de különösen a nyugati világét, ezen belül a felvilágosodás korától – vagy akár Fénelontól – kezdve a modernitásét.

A 20. század kiemelkedő e tekintetben, mert a régi elitet, tehát a hagyományos arisztokráciát és az egyházi felsőbbséget megrengette és elsöpörte a forradalmak és háborúk vihara. A bolsevik, a fasiszta és a nemzeti-szocialista forradalmak elitcserére törekedtek, s ez különösen a legelső esetében teljesen meg is történt. A fasizmus és a nemzeti-szocializmus a régi elit egyes köreire támaszkodva került előtérbe, szervezte meg magát és jutott el a teljes összeomlásig. Ezzel szemben a szovjet elit győzelmesen bevonult nem csak a legyőzött államok társadalmaiba, hanem az egész világ vezető elitcsoportjaiba.

A marxizmus mint újfajta ortodoxia ennek volt a kifejeződése. Egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy a szovjet típusú marxizmust, illetve később a marxizmus kifinomultabb válfajait a nyugati világ ortodoxiaként kezelte, tekintve a Szovjetunió páratlan győzelmét az egykori világ legnagyobb hadserege fölött. 

Vajda Mihály önéletrajzi kötetében sok érdekesség olvasható. A tárgyalt részben nem vitatható az a kitétel, hogy a magyar arisztokrácia sorsára hagyta az országot. Ez a helyzet 1990 után sem változott: az arisztokrácia (ritka kivételtől eltekintve) nem tért haza és nem szervezte újjá a pozícióit. Kastélyai ma jórészt csöndesen enyésznek a régi vidéki birtokok magányában; s már látható, hogy a rendszerváltozás után a teljes visszaadás lehetett volna az egyetlen tisztességes út (ekkor e sorok írójának sem kellene azzal szembesülnie, hogy családi kastélyában ma noname külföldiek buliznak nyári éjszakákon – azon a helyen, ahol felmenői születtek, felnőttek, boldogultak). Ráadásul Magyarországról a nagypolgári elit is jelentős részben elmenekült 1949 előtt s 1956 után.

és külön szociológiai elemzés tárgyát kell, hogy képezze.

Azon is kevéssé lehet csodálkozni, hogy a zsidó hátterű (de gyakran már kereszténnyé vált) középosztály 1945-öt felszabadulásként élte meg (lásd még: Szép Ernő, Emberszag). Ahogyan természetesnek tűnik, hogy e rétegből került ki a szocializmus új értelmiségének egy része. Nem vitatva, hogy a zsidó hátterű, de gyakran marxistává lett értelmiségnek fontos szerepe volt a Kádár-rendszerben, s azt sem vitatva, hogy a magyarságot a maga arisztokráciája és nagypolgársága cserbenhagyta, mégis szerényen kellene fogalmaznunk.

A szocializmus ugyanis, minden, mai szemmel jobban látható érdeme mellett önkényuralom volt, súlyos elnyomással, teljes rétegek és személyek megsemmisítésével. Itt Vajda Mihály éppenséggel azok közé tartozik, akik képesek voltak szembenézni az elfogadhatatlan múlttal (lásd a Marx után szabadon, avagy miért nem vagyok már marxista? c. írását). 

Az a kérdés, hogy a Fideszből távozott-e az elitértelmiség, felmérések alapján volna csak egyértelműen megválaszolható. Annyi bizonyos, hogy a választásra készülő párt hangvétele élesen elüt a „Hiszünk a szeretet és az összefogás erejében!” korábbi jelszavától. Az is világos, hogy ránk, sok nyelven értő, kiművelt emberfőkre a Fidesz kampánymenedzsmentje főleg akkor számít, ha olyan hangot ütünk meg, amilyet már neveltetésünk miatt sem engednénk meg magunknak. Volt gyerekszobánk, sportoltunk és sportolunk, ám még burkoltan sem szitkozódunk, és a rockgitár látványa nem kelt mindannyiunkban romantikus érzelmeket. Mindezt nem valamiféle „zsidó háttér” miatt, hanem azért, mert Európát valljuk otthonunknak: nagyszüleinktől örökölt könyvtárunkban még ott van a gótbetűs Goethe-összkiadás, sőt Naumann Közép-Európa könyvének eredeti példánya is.       

Nem vonom kétségbe, hogy gótbetűs Goethe-összkiadással manapság a Lajtától se nyugatra, se keletre nem volna könnyű országgyűlési választást nyerni. Azt sem kétlem, hogy a mai kis-Magyarország minden oldalról kitett a gazdasági és politikai befolyásolás törekvéseinek, s mint valamiféle banánköztársaságot, héjastul akarják lenyelni tengerentúli és -inneni duzsungeljárók. Ezért megértéssel viszonyulok azok erősebb hangneméhez, akik ez ellen tiltakoznak. Ennek persze határa van:

Egyébként meg kontraproduktív, még a legközönségesebb körökben is. 

Ennél azonban fontosabb a kérdés, hogy miképpen lehetséges valódi elit kialakítása ma. Ez nem csak a mi problémánk. A nyugati és hazai álelit, amelyet a Szovjetunió összeomlása sem zavart meg dogmatikus szendergéseiben, ma váratlan agresszivitással támad azok ellen, akik nem aludták át az elmúlt fél évszázadot. Álmos szemű és álmodozó arcú EU-parlamenterek próbálják lenyomni a torkunkon, hogy a posztmarxizmus és az ezzel kapcsolatos, változatos elnevezésű bódultságok miért kötelező olvasmányok ma is, s ha ezt netán kétségbe vonjuk, miért kell minket nagyon gyorsan félretenni. Slavoj Žižek és hazai epigonjai legalább úgy tesznek, mintha érvelnének. Csakhogy mifelénk több a tapasztalat, mélyebb és alaposabb a tudás, ezért önellentmondásos ostobaságokra nem vagyunk vevők – ahogyan arra a posztpolitkai enerváltságra sem, amely nemhogy gótbetűs Goethét nem tud olvasni, hanem Goethét is csak mint nagy, fehér és heteroszexuális törzsfőnököt ismeri. 

Goethe azonban Goethe. S Bartók és Kodály Bartók és Kodály.

Ha lesz egy korszak, amely mindőjüket régen elfeledve valami sorsszerű véletlen folytán mégis felcsendülni hallja a Divertimentót vagy a Galántai táncokat, akkor és ott olyan forradalom lobban majd lángra és terjed futótűzként, amelyet semmiféle Szilícium-völgyi hatalom nem lesz képes elfojtani. Mert kevesen szóltak oly mélyen és oly erővel az emberről, a mairól és a holnapiról, mint ezek az alkotók – s megannyi elődjük és követőjük. 

Nyugaton a szenilitás kórja pusztít, mifelénk – egy láthatatlan harmincéves háború nyomán – ma is romokban a köz, a ház, az út, az ember.

Ehhez társul a „nincs igazság” gyengeelméjűsége. Márpedig: van igazság, azaz a valóság feltárulása. A valóság mély és hallgatag, mint József Attila Dunája, amelynek fecsegő felszíne ma jobban ismert, mint a mélység csöndje. Az elitet újjá kell építeni, de nem a fecsegő felszínből, nem is a kötelezővé tett barbárság kurjongatásaiból, hanem a valódi műveltségből, magából a valóságból merítve.

Ez nem kormányzati felelősség. Azok felelőssége, akik odatartoznak.

Odatartozni: nem pénzkérdés, hanem szellemiség, amelyet semmiféle tolvajlás nem képes eltulajdonítani. Annak tudata, hogy van fejlődés, s ennek tagadása értelmetlen; annak, hogy ez a fejlődés összeomlásoknak kitett; hogy ma is ilyen állapotban vagyunk; s hogy helyreállásunk csak tiszta forrásból lehetséges. És Vajda Mihály sem áll kívül azon a körön, amelyre szükség van a helyreállítás, az „új reformkor” kialakításához (vö. írásomat: Új reformkor, Valóság, 42. évf. 8. sz., 1999.)