Elitünk már nincs, csak elitizmus van

Vajda Mihály Szög a zsákból című könyvének néhány sora a napokban megmozgatta a jobboldal érzésvilágát. A baloldali filozófus meglátása szerint a „jobbágy-mentalitású” magyar tömegek konvencióira támaszkodó politika előtt értetlenül áll a saját álláspontjával szemben ironikusan visszafogott, azaz „zsidó mentalitású” értelmiség.

Magyarán elveszítették kapcsolatukat a honi rögvalósággal. A jelek szerint Vajda is.

Eltévedt az időben, szavai idegenszerű, anakronisztikus visszhangot vetnek, és ami a jelenben érvényes belőlük, azt mi, a jelenben élő emberek egészen más szavakkal fogalmaznánk meg.

A filozófus szerint az értelmiség Fideszből kiszorult része a „budapesti zsidó értelmiségből jön, a Fidesz másik része pedig, (…) a sokszázezer parasztból jön”. Schmidt Mária, aki a szövegrészletet először szemlézte, a szerző őszinteségét dicsérve ugyancsak ironikus visszafogottsággal azt fűzte az idézethez: ez „még elitizmusnak is szánalmas. Nem?”

Azért nincs elitünk, mert a saját álláspontja iránt meglehetősen kevés ironikus visszafogottságot tanúsító Kun Béla és Rákosi elnémította, kiirtotta, avagy elűzte őket.

Vajdát azonban – mint Schmidt is utal rá – köszönet illeti. De nemcsak azért, mert saját személyében karikírozza valóságtól elidegenedett diskurzusközösségét, hanem azért is, mert nyers őszinteséggel mutat rá romokban heverő politikai kultúránk egyik legfőbb problémájára. Tényleg hiányoznak a közéletből a pártpolitika perspektívája fölé emelkedni képes gondolkodó kiválóságok (ἄριστος), hiányzik a valódi „elit”.

Volt ugyanis olyan arisztokráciánk, amely felemelni akarta a „parasztságot”. Voltak olyan gondolkodóink és művészeink, akik anélkül bizonyultak hamisítatlan európaiaknak, hogy ehhez meg kellett volna tagadni az istenadta nép iránti ragaszkodásukat. A helyükön ma betöltésre váró szellemi űr tátong Magyarországon, amelyben egyfelől szalonértelmiségiek, másfelől barbárok terpeszkednek.

Nem ugyanarról beszélek mint Vajda: a paraszt és jobbágy kifejezés helyett szívesebben élek azzal, amit Rathenau a weimari köztársaság zsidó származású külügyminisztere használt: Csakugyan a „barbárok vertikális inváziója” folyik. Ortega szerint a demokrácia ezzel jár – és milyen fájdalmasan igaza van!

No de félre a drámával, száraz tények következnek: Az urbánus, polgári közönség bázisára Magyarországon nem lehet sikeres politikát építeni. Csak akkor lehetne, ha drasztikusan szűkítenék a választásra jogosultak körét, vagy ha a „demokratikus ellenzék” hívó szavára az égből alászállna pár millió européer polgár. A Fideszt már 2002-ben arcul ütötte ez a tény, és a politikai piac fogyasztói (választói) igényeire reflektáló politika logikája szerint népies, nemzeti és populista arculatát erősítette meg – példátlan sikerrel. Be lehet írni a tankönyvekbe:

A reflektív politikában való tobzódás közepette nem azt a közéletet kapjuk, amit megálmodtunk? A „parasztok” (vö.: „panelprolik”) ízlése határozza meg közviszonyainkat?

Van válasz a problémára: elzárkózás helyett szolidaritásra, alaptalan elitizmus helyett pedig valódi szellemi elitre van szükségünk. 

Ugye nem az államtól várjuk, hogy a hiánypótlást elvégezze? Reménytelenül posztkommunista hozzáállás lenne.