Templomrombolók: a technokrácia zsarnoksága

Vallomással kezdem. Korán lenyűgözött engem a templomépítészet, különösen a gótika, a barokk és a neogótika. A múló idő nyomát viselő falak között rekedt tömjénfüstöt és csendet legalább olyan méltóságteljesnek találtam, mint az orgonamuzsikát és az árnyas templomkertek meghittségét. Vállalom: a hit dolgaiban – így az élet legfontosabb dolgaiban – a stílus és a formák tisztelete számít, nem a képmutató komolykodás vagy a korunkban erőltetett lazaság. A vallásos hit iránti tiszteletem, hol távolságtartó, hol pedig kételkedő csodálatom nem „spirituális szomj” vagy hirtelen megvilágosodás következménye, hanem művészi és intellektuális kíváncsiságra adott válasz. Olvasásból fakadt és nem papok prédikációiból; szépirodalmi élmények ihlették és nem a teológia dogmatikája; a világról szerzett, korlátozott érvényű tapasztalataimból és nem a mennyországról vagy a pokolról szóló elképzeléseimből származik. 

A római katolicizmus nem csak esztétikai fenségességével hatott és hat rám, hanem időtlen latin nyelvével, az egyház jogrendjével, nemzetek felettiségével és Jézus Krisztus történetiségével – mindazzal, ami a protestantizmusban egészen más, a keleti vallásokban pedig egyáltalán nem létezik. A tridenti mise magasztos latin nyelve olyan Istent állít a hívek elé, aki közel áll hozzájuk, mégis titokzatos és távoli. A „hitem” – ha egyáltalán birtokában vagyok valamiféle vallásos hitnek – igencsak világias és nem követi az egyház tételes tanításait, ám az egyház léte és világi rendeltetése szívügyem, Európa és a nyugati civilizáció jövője pedig a szenvedélyem.

El is tűnődtem az észak-rajna-vesztfáliai Immerath Szent Lambert-templomának minapi lerombolása kapcsán.

A föld méhében rejtőző kőszénért templomot rombolni kétszeresen is istengyilkosság: a tervet kiagyaló szakpolitikusok, a pusztítás és a termelés műszaki szabványait bürokratikus bikfanyelven megfogalmazó technokraták, és a neoromán falakra pörölycsapásokat mérő gépek kezelői

A bányászok ugyanilyen módszerességgel mérgezik majd az Isten teremtette tájat is, ahol a kőszénfejtés nyomában egy rút fekély marad csupán. A távolból felsejlő templomtorony, a harangzúgás és a szentélyben őrzött oltár valaha a civilizációt hirdették, a bányászat pedig e hajdan nagyszerű civilizáció materialista eltorzulását, ahol az energia reményéért és az anyagi javakért már mindent szabad, ahol már semmi sem szent. 1984-en túl már nem totalitárius zsarnokok fenyegetnek, hanem egy olyan totalitárius vonásokat felmutató szekuláris demokrácia, amelyben a tervezők, a bürokraták, a beruházók és a kivitelezők – őket eufemisztikusan fejlesztőknek nevezik, holott semmit sem fejlesztenek, csak rombolnak – embertelen és életidegen szabványaival szemben az esendő emberek tehetetleneknek bizonyulnak.

Mondhatnák, hogy nem kár azért az ósdi templomért, hiszen felhúztak egy újat, amelynek a tetején napkollektorok hirdetik az energiatudatos jövőt. Ez a „templom” a modern építészet léha ridegségének iskolapéldája: Istent szociális otthonba száműzték, mintha rozzant öregember lenne. Robusztus, mégis meghitt fenségességű neoromán csarnok helyett művelődési házakat idéző fehér falak között imádják majd a megmaradt hívek az Urat, ahol gyertyák nem pislákolnak, de a fogorvosi székek steril fényét ontó alumíniumsárkányok elől nem menekülhet az istenkereső.

A letűnt századok építészetében volt valami emberi léptékű természetesség. A régi épületek harmóniája a bennük élő embereket felemelte, a bennük működő intézményeknek tekintélyt kölcsönzött, a külső szemlélőket pedig elvarázsolta. Ezzel szemben a kortárs építőművészek hitványnak és érdektelennek láttatják a világunkat, az érzékek megcsalattatásában kalauz és irányfények nélkül maradtunk, a kritikusok pedig elfordultak legfőbb kötelességüktől, a józan és értelmes szemlélet tolmácsolásától. Olyannyira, hogy már a káosz szálláscsinálóit ünneplik és pártfogolják őket absztrakcióktól szennyezett, zűrzavaros írásaikban.

Ennek szembetűnő tünete, hogy már a műalkotás szót sem ismerik, minden képzőművészeti produktumot az installáció – egy újabb absztrakt agyrém! – szóval írnak le. Ezek az alkotások azért bírnak értékkel, mert valakinek, sőt, egyenesen bárkinek tetszenek és ezért értékesek. A tiszteletre méltó elleni támadás, a tekintély kigúnyolása, a tárgyak kicsavarása és a nyelv eltorzítása, a jelentés tisztaságának tagadása, vagy akár az emberi testen véghez vitt vizuális erőszaktétel: mindezek a széthullás és a primitivizmus tünetei, egyúttal serkentői.

Olyannyira, hogy mindennél beszédesebb az, kik hallgattak a templomrombolásról. Hogy mi, a „reakció” szekértolói károgunk, nem csoda: felemeljük szavunkat a materialista tévtanok és az illúziók kergetése ellen, mert tudjuk, hogy az imádsághoz figyelem, fegyelem és alázat szükségeltetik, és napjainkban a figyelem gyengesége, a fegyelem és az alázat hiánya talán a jó szándékok gyengeségénél is kártékonyabb. Ám nem hallottuk szólni Ferenc pápát, holott a Szentatya igen attraktív közéleti személyiség, amikor laikus ideológusok és kisstílű politikusok szómágiáit visszhangozva az emberi jogok, a demokrácia és az „új humanizmus” mellett kardoskodik. Nem hallottuk az európai vezetőket, holott Szent Lambert annak a Maastricht városkának volt a püspöke, ahol az Unió történetének egyik fontos jogforrását látták el kézjegyükkel Európa állam- és kormányfői. Nem hallottuk az érzékenykedő progresszív értelmiségiek hangját, akik rendre felemelik szavukat olyan jelenségek láttán, amelyek szerintük „nem történhetnek meg a XXI. században”. 

Vajon templomot rombolni szabad-e kőszénért? Ne már, „hiszen ez 2018!”