Putyin háborút akar, és nem fog leállni

Közös európai védelem, vagy Magyarország ismét orosz gyarmat lesz.

Ma már nem totalitárius zsarnokok fenyegetnek, hanem egy olyan totalitárius vonásokat felmutató szekuláris demokrácia, amelyben a tervezők, a bürokraták, a beruházók és a kivitelezők embertelen és életidegen szabványaival szemben az esendő emberek védteleneknek bizonyulnak, akár egy régi templom: ahol kőszenet rejt a föld, ott semmi sem szent.
Vallomással kezdem. Korán lenyűgözött engem a templomépítészet, különösen a gótika, a barokk és a neogótika. A múló idő nyomát viselő falak között rekedt tömjénfüstöt és csendet legalább olyan méltóságteljesnek találtam, mint az orgonamuzsikát és az árnyas templomkertek meghittségét. Vállalom: a hit dolgaiban – így az élet legfontosabb dolgaiban – a stílus és a formák tisztelete számít, nem a képmutató komolykodás vagy a korunkban erőltetett lazaság. A vallásos hit iránti tiszteletem, hol távolságtartó, hol pedig kételkedő csodálatom nem „spirituális szomj” vagy hirtelen megvilágosodás következménye, hanem művészi és intellektuális kíváncsiságra adott válasz. Olvasásból fakadt és nem papok prédikációiból; szépirodalmi élmények ihlették és nem a teológia dogmatikája; a világról szerzett, korlátozott érvényű tapasztalataimból és nem a mennyországról vagy a pokolról szóló elképzeléseimből származik.
A római katolicizmus nem csak esztétikai fenségességével hatott és hat rám, hanem időtlen latin nyelvével, az egyház jogrendjével, nemzetek felettiségével és Jézus Krisztus történetiségével – mindazzal, ami a protestantizmusban egészen más, a keleti vallásokban pedig egyáltalán nem létezik. A tridenti mise magasztos latin nyelve olyan Istent állít a hívek elé, aki közel áll hozzájuk, mégis titokzatos és távoli. A „hitem” – ha egyáltalán birtokában vagyok valamiféle vallásos hitnek – igencsak világias és nem követi az egyház tételes tanításait, ám az egyház léte és világi rendeltetése szívügyem, Európa és a nyugati civilizáció jövője pedig a szenvedélyem.
El is tűnődtem az észak-rajna-vesztfáliai Immerath Szent Lambert-templomának minapi lerombolása kapcsán.
A föld méhében rejtőző kőszénért templomot rombolni kétszeresen is istengyilkosság: a tervet kiagyaló szakpolitikusok, a pusztítás és a termelés műszaki szabványait bürokratikus bikfanyelven megfogalmazó technokraták, és a neoromán falakra pörölycsapásokat mérő gépek kezelői
A bányászok ugyanilyen módszerességgel mérgezik majd az Isten teremtette tájat is, ahol a kőszénfejtés nyomában egy rút fekély marad csupán. A távolból felsejlő templomtorony, a harangzúgás és a szentélyben őrzött oltár valaha a civilizációt hirdették, a bányászat pedig e hajdan nagyszerű civilizáció materialista eltorzulását, ahol az energia reményéért és az anyagi javakért már mindent szabad, ahol már semmi sem szent. 1984-en túl már nem totalitárius zsarnokok fenyegetnek, hanem egy olyan totalitárius vonásokat felmutató szekuláris demokrácia, amelyben a tervezők, a bürokraták, a beruházók és a kivitelezők – őket eufemisztikusan fejlesztőknek nevezik, holott semmit sem fejlesztenek, csak rombolnak – embertelen és életidegen szabványaival szemben az esendő emberek tehetetleneknek bizonyulnak.
Mondhatnák, hogy nem kár azért az ósdi templomért, hiszen felhúztak egy újat, amelynek a tetején napkollektorok hirdetik az energiatudatos jövőt. Ez a „templom” a modern építészet léha ridegségének iskolapéldája: Istent szociális otthonba száműzték, mintha rozzant öregember lenne. Robusztus, mégis meghitt fenségességű neoromán csarnok helyett művelődési házakat idéző fehér falak között imádják majd a megmaradt hívek az Urat, ahol gyertyák nem pislákolnak, de a fogorvosi székek steril fényét ontó alumíniumsárkányok elől nem menekülhet az istenkereső.
A letűnt századok építészetében volt valami emberi léptékű természetesség. A régi épületek harmóniája a bennük élő embereket felemelte, a bennük működő intézményeknek tekintélyt kölcsönzött, a külső szemlélőket pedig elvarázsolta. Ezzel szemben a kortárs építőművészek hitványnak és érdektelennek láttatják a világunkat, az érzékek megcsalattatásában kalauz és irányfények nélkül maradtunk, a kritikusok pedig elfordultak legfőbb kötelességüktől, a józan és értelmes szemlélet tolmácsolásától. Olyannyira, hogy már a káosz szálláscsinálóit ünneplik és pártfogolják őket absztrakcióktól szennyezett, zűrzavaros írásaikban.
Ennek szembetűnő tünete, hogy már a műalkotás szót sem ismerik, minden képzőművészeti produktumot az installáció – egy újabb absztrakt agyrém! – szóval írnak le. Ezek az alkotások azért bírnak értékkel, mert valakinek, sőt, egyenesen bárkinek tetszenek és ezért értékesek. A tiszteletre méltó elleni támadás, a tekintély kigúnyolása, a tárgyak kicsavarása és a nyelv eltorzítása, a jelentés tisztaságának tagadása, vagy akár az emberi testen véghez vitt vizuális erőszaktétel: mindezek a széthullás és a primitivizmus tünetei, egyúttal serkentői.
Olyannyira, hogy mindennél beszédesebb az, kik hallgattak a templomrombolásról. Hogy mi, a „reakció” szekértolói károgunk, nem csoda: felemeljük szavunkat a materialista tévtanok és az illúziók kergetése ellen, mert tudjuk, hogy az imádsághoz figyelem, fegyelem és alázat szükségeltetik, és napjainkban a figyelem gyengesége, a fegyelem és az alázat hiánya talán a jó szándékok gyengeségénél is kártékonyabb. Ám nem hallottuk szólni Ferenc pápát, holott a Szentatya igen attraktív közéleti személyiség, amikor laikus ideológusok és kisstílű politikusok szómágiáit visszhangozva az emberi jogok, a demokrácia és az „új humanizmus” mellett kardoskodik. Nem hallottuk az európai vezetőket, holott Szent Lambert annak a Maastricht városkának volt a püspöke, ahol az Unió történetének egyik fontos jogforrását látták el kézjegyükkel Európa állam- és kormányfői. Nem hallottuk az érzékenykedő progresszív értelmiségiek hangját, akik rendre felemelik szavukat olyan jelenségek láttán, amelyek szerintük „nem történhetnek meg a XXI. században”.
Vajon templomot rombolni szabad-e kőszénért? Ne már, „hiszen ez 2018!”