150 éves a kiegyezés

„A »rendszer« (minden »rendszer«) elleni gyűlölködés osztrák-magyar tradíció. Csak osztrák irodalmi példákkal, a legismertebbekkel: Peter Handke, Thomas Bernhard, Elfriede Jelinek.

Karl Kraus legalább annyira megtestesíti a Monarchiát, mint Ferenc József.

Tele vagyunk cs. kir. jogi és kulturális hagyományokkal, pár évtizede még német ajkú vagy kétnyelvű városainkban osztrák barokk épületekkel, és az Ausztriával közös modernségünk halottabb, mint az utódállamokban bárhol. Ebben a lapban is a legújabb bécsi fejleményeket a The Guardian nyomán ismertetik. San Francisco közelebb van, mint Salzburg. Ez a magyar múlt nem ismeretével jár, mivel eleink minden írásukban hallgatólagosan föltételezték Ausztria ismeretét. A modern osztrák köztársasági alkotmányosságot megteremtő Hans Kelsen (alapműve magyarul, Bibó István fordításában letölthető innen) nyomai ott vannak az 1945 és 1948 közötti politikaelméleti vitákban, és később is, ám a közönség tudtán kívül. Gondolatai angol-amerikai reimport révén olykor föl-fölmerülnek. De lényegében a felejtés uralkodik. Még olyan mélyen osztrák jelenség megítélésében, mint amilyen Szekfű Gyula volt, az emlékjelek elmosódottak. Az amnéziás provincializmus mindent betölt.

A »kollektív tudattalanban« (más írásaimban már utaltam rá) »Bécs« szimbolikus szerepét ma »Brüsszel« tölti be. (És »Sztambul« szerepét – Isztambul, azaz Ankara. Már a múltkori századfordulón – egyedül Európában – a törököknek szorítottak-szurkoltak eleink a balkáni népek szabadságharcaival szemben. Mindig oszmán szimpátiáink voltak a Nyugat ellen. Rodostó volt a menedékünk.)

De ez a romantikus orientalizmus szintén osztrák termék. És a liberális Európa mai összeomlását semmi se jelképezi jobban, mint az, hogy a bajor CSU januári összejövetelének két díszvendége: Orbán Viktor és Sebastian Kurz. Semmi kétség, hogy a Merkel-korszak utánra készülődő konzervatív németországi jobboldal az illiberális osztrák-magyar, pontosabban: magyar-osztrák példát szeretné követni.”