Interjút adott a Die Pressének Vona Gábor Jobbik-elnök. Az interjú tartalma is érdekes, de maga az interjú ténye is megfontolásra érdemes, azon túl is, hogy az osztrák-német-magyar relációban nem csak a magyar közéletet érdekli az osztrák és német politika, hanem az átlagos nemzetközi szinttől kicsit jobban szokta érdekelni a magyar politika az osztrák és német közéletet is.

Ennek ugyanakkor egyik oka az egykori demokratikus ellenzék, a Lukács-óvoda németországi bekötöttsége. Már a rendszerváltás óta ismert jelenség a német nyelvű sajtóban ezt-azt elintéző egykori demokratikus ellenzék. Amit általában elintéztek, néha még ma is, az a magyar jobboldal hiszterikus lenácizása, fasisztázása, szalonképtelennek és provinciálisnak való kikiáltása. 

Erre a német nyelvű média a világháború és a nácizmus emléke miatt minden nemzeti gondolatot szélsőjobbosnak minősítő német pszichózis miatt alkalmas különösen. Mutatok egy kriptonácit! – kiáltja a magyar ballib értelmiségi, a német újságíró és értelmiségi pedig lecsap rá, hiszen olvasottságot is növel és szörnyülködni is lehet rajta. Az ilyen kriptonácik olyan figurák voltak eddig főleg, mint Antall József, Orbán Viktor, meg a magyar radikális jobboldal. 

Vona: Én vagyok a magyar demokrácia utolsó bástyája

Most eljutottunk oda, hogy egyébként a magyar radikális jobbal kapcsolatban többnyire nem túl pontos, felnagyított baromságokat közlő német nyelvű média olyannyira nem kedveli a kurrens magyar rezsimet – narancsországot, ami télen is terem – hogy szeretné meggyőzni magát arról, hogy jó ötlet a magyar balos ellenzék összefogása a Jobbikkal – elvégre, ugyebár, az eddig a náciveszélyt mindig pontosan és kiszámíthatóan jelző magyar kapcsolataik intik őket valószínűleg, hogy hunyjanak szemet most már a Jobbik felett, mert stratégiailag szükség van rá, hogy új színeket vigyenek a választási térképre a legalább olyan kicsi, mint amilyen tarka-barka magyar ellenzéki pártok (amelyek importálnák hazánkba a szivárványszínű zászlót).

Gondolom, hogy hogy vakarhatják a tarkójukat a német szerkesztőségekben, amelyekben eddig egy korábbi brosúrából dolgoztak. Próbálják megemészteni a nagykoalíció elképzelését. Hogy az etika helyett taktika van. (Értelmiségi megmondás helyett politikai dilemma, huh.)

Eközben felmerül bennünk a kérdés, hogy az eddig folyamatosan ismételgetett kifejezés, a „weimarizálódás”, amit már amúgy rég ununk, észre sem veszünk, nem pont akkor kezd el megtelni tartalommal, amikor nem merik kimondani korábbi hangoztatói? A radikális jobb becsatornázása a szalonképesek közé nem weimarizálódás? Hát ha még hozzávesszük az AfD választási sikerét, aminek fényében botrány, hogy nem az osztrák Kurz-kormányhoz hasonló koalíció kezdett kormányozni Berlinben? 

Szép, hogy a ballib értelmiségiek exportálták a magyar balos Jobbik-paradoxont hagyományos befolyási területükre, és Orbán Viktor ellen még a minden, szerintük nácigyanús dologtól hisztisen idegenkedő német firkászok is hajlandóak a Jobbikot szeretni. Nem ez a weimarizálódás? Fura, egymásra halmozódó ellentmondásokkal ajándékoz meg minket utolsó erőfeszítéseivel az egykori demokratikus ellenzék maradéka. Szavazati joga azonban a német kollégáknak még mindig nincs a magyar választásokon.