Külföldre kell menekítenem a gyerekeimet

„Reggel hétkor kelek – Éva már órák óta fenn van. Igyekszik titkolni, de ordít róla, hogy nagyon szeretne már otthon lenni. A gyerekek, a ház, a kert, meg a megszokott ritmusa. Megértem, hogy mindez hiányzik neki, én viszont, ahogy közeledik az indulás, egyre rosszabbul érzem magam. Semmi kedvem visszamenni. Egyedül az a kötelesség szól bennem, hogy Emma jövőre érettségizik, és addig nem érdemes már nagyobbat mozdulni, de ennyi az egész. Ha arra az agresszív és tahó légkörre gondolok, ami odahaza vár – és amitől olyannyira elszoktam a derűs és kedves kínaiak között – hányingerem lesz. Hogy is lehetne kedvem visszamenni egy országba, ahol feketelistán vagyok; visszamenni egy országba, ahol a náci kormánysajtó – hogy kínai metaforával éljek: a Kuomintang – mocskol; visszamenni egy országba, ahol a nyomort fejlődésnek, az acsarkodó gyűlöletet emberi méltóságnak, hisztérikus gőgöt pedig nemzeti öntudatnak nevezik, tudománynak hazudják a gyilkos babonát, a bosszúszomjas dilettantizmust pedig művészetnek. Ugyanakkor megacéloz valamennyire az a tudat, hogy családom egyetlen tagja sem érzett hazamenetelkor mást az utóbbi száz évben. Ugyanilyen viszolygással gondolt Áprily dédapám Dijonból az úri Magyarországra, Jékely nagyapám Bécsből a dögszagú szocializmusra. A célom ugyanakkor világos: nem akarom, hogy még egyszer a jövőben gyerekeim közül valaki is ezt érezze; ezért külföldre kell menekítenem őket.”