Amikor hagyja magát terrorizálni a jobboldal

„A francia jobboldal válsága tehát 1992-ben kezdődött. Engedelmeskedtek a baloldal nyomásának, nem mondták el azokat a kételyeiket az unióval kapcsolatban, amiről később már mertek beszélni. Később, azaz későn. Nem mertek vitatkozni a baloldali filozófusokkal, gondolkodókkal. Ha megszólalt egy jobboldali politológus, akkor a túloldalon kinevették. Aztán inkább nem szólaltak meg.

A jobboldal hol nyert, hol vesztett a következő húsz év alatt. Volt, amikor szerencséje volt (Chirac úgy lett 2002-ben elnök, hogy a felmérések szerint szocialista ellenfele, Jospin népszerűbb volt, de nem jutott be a második fordulóba, mert a sok baloldali jelölt kiütötte egymást), máskor meg nem (2007-ben Sarkozy nagy fölénnyel nyerte az elnökválasztást, de egy évvel később jött a gazdasági válság, és valódi, saját, erős programjából így keveset tudott megvalósítani, hiszen a válságot kellett kezelnie). Aztán 2012-ben a jobboldal mindent elvesztett, amiből idén sem tudott visszaszerezni semmit.

A francia jobboldal ott vesztett, amikor ideológusai egy idő után meg sem mertek szólalni, amikor attól rettegtek, hogy a baloldal mit fog szólni, vagy amikor már megszólaltak gondolkodóik, de nem hallgattak rájuk. A francia politika olyan mint egy nagy mamut vagy hajó. A (rossz) döntések nem azonnal jelentkeznek. Ahhoz borzalmas hibát kell elkövetnie egy kormánynak, hogy a reakció azonnali legyen. Ráadásul a jobboldali kormányok nem adót emeltek vagy fizetést csökkentettek, hanem elvi, ideológiai hibát követtek el. Amiatt pedig nem tüntet senki, legfeljebb egy idő után nem kötődik választott pártjához, hanem arra szavaz, aki mondjuk csinosabb, kedvesebb esetleg minden második szavából az (egyébként zagyva) optimizmus árad.

Most kezd változni a helyzet. A bukások után, a bukások miatt. A francia jobboldal körül kivételesen okos gondolkodók szólalnak meg. Jean-Pierre Le Goff vagy éppen Francois-Xavier Bellamy, aztán a nagy író, Michel Houellebecq, a szintén kiváló íróból lett filozófus és politikai tanácsadó, Pascal Bruckner vagy talán mindenki előtt Alain Finkielkraut. Ők valamennyien eljutottak oda, hogy a baloldal által diktált politikai korrekt beszédnek vége.

Vége annak, hogy a jobboldal még támadásaiban is baloldali retorikát használ, a baloldal ellen. Napokig háborgott a kétezres évek elején az egész jobboldal, hogy Jospin olyan borzalmat mert mondani elnökükre, Chiracra, hogy megöregedett, megfáradt. Mert a baloldal által diktált politikai korrekt beszédben nem lehet valakinek a korát emlegetni. Ezen sápítozott a jobboldal, miközben semmit nem tudott azzal kezdeni, hogy kiderült szocialista ellenfelük, Jospin eltitkolt politikai múltja. 

A sorozatos vereségek után most kezd eljutni a jobboldal oda, hogy a valóságról kell beszélni, valódi szavakkal. A jelenlegi elnök, Macron viszont maga az üresség. Nagyon bölcsen jegyezte meg róla az egyébként baloldalhoz közeli Jacques Attali, hogy Macron korunk ürességét testesíti meg. A napokban pedig az egykori konzervatív miniszter és filozófus, Luc Ferry arról beszélt, hogy a nagy gondolkodók mindig vagy bal-, vagy jobboldaliak voltak, de középről nem lehet gondolkodni, és ha ilyen gondolkodók veszik közre Macront, annak bukás lesz a vége.”