A következő négy hónap

„Talán jó néhányan emlékeznek még az egykor szebb napokat látott MSZP 2014-es önkormányzati kampányvideójára. Ebben a párt mostani »új arca« (jelentsen is ez bármit 2017-ben), Kunhalmi Ágnes tette fel erőlködve azt a kérdést, hogy vajon el tudják-e képzelni, mi lesz harminc év múlva. A videó végén pedig a beszédes »utolsó esély« szlogennel szembesítették a választókat. Nagyjából négy hónappal a következő parlamenti választás előtt úgy tűnik, valóban túl van az ellenzék az utolsó esélyen, a mögöttük álló elvesztegetett évek során valamiféle fejlődési pályaív helyett apokaliptikus körülmények közé sodorták magukat.

Ha a balliberális oldalt nézzük, a sehova nem vezető, a 2014-es választás előtti időszakból egyébiránt már jól ismert összefogás-mánia például kezd a zenélő székek című játékra hajazni.

Ameddig szól a zene (az Internacionálé vagy a Bella ciao), megyünk körbe-körbe, amikor a zene elhallgat, leülünk, csakhogy egy székkel mindig kevesebb lesz. Balliberális szimpatizánsból és elnyerhető mandátumból valóban egyre kevesebb akad, kormánybuktató hangulat sincs, egymást pedig se lenyelni, se kiköpni nem tudják a szereplők. Az átlagválasztó ma joggal gondolja azt, hogy a baloldali pártok lélekben elengedték a 2018-as meccset. Láthatóan egyik vagy másik szereplő gyengülésén csupán élősködni szándékoznak a régi (Gyurcsány Ferenc) és újabb szerencsevadászok (Szél Bernadett, Fekete-Győr András). Mindez ugyanis nem új szavazók megszólításával, csak az eddigi torta továbbszeletelésével jár együtt. Más tekintetben a helyezkedés is megindult a listás helyekért vagy a nyerésre beárazott egyéni körzetekért, annak minden megszokott bájával együtt.”