Mihály román király halálára

Érdekesek a véletlenek. Minap azon tűnődtem, hogy Nicolae Ceauşescu mindössze három évvel volt idősebb a Hohenzollern-Sigmaringen-házból származó Mihály királynál, Románia minden bizonnyal utolsó uralkodójánál, aki huszonnyolc évvel élte túl a kommunista Conducătort. Ha 1947-ben nem fosztották volna meg a trónjától és állampolgárságától, Románia tegnap elhunyt királya lett volna az európai koronás fők doyenje. A híreket olvasva úgy tűnik, a románok őszintén meggyászolják néhai királyukat; mi, magyarok viszont arra sem voltunk képesek, hogy november 20-án megemlékezzünk Ottó trónörökös, magyar királyi herceg születésének 105. évfordulójáról.

Hogy amikor mi, magyarok, valamiféle vélt vagy valós kultúrfölény birtokában többnyire megvetően nyilatkozunk keleti szomszédainkról, vajon a lelkünk legmélyén szunnyadó románt gyűlöljük és féljük-e egyszerre, nem tudom, bár őszintén szólva, ebben nemigen hiszek és nem is kívánok a mélylélektan futóhomokjára merészkedni. Én ugyanis nem gyűlölöm a románokat; sőt, a magam módján talán respektálom őket: afféle szent borzadállyal becsülöm politikai éleslátásukat és legendás alkalmazkodóképességüket. 

Tisztelem néhai uralkodójukat is, aki huszonkét éves fejjel, 1944. augusztus 23-án meghozta élete legmeghatározóbb döntését: elrendelte Ion Antonescu marsall letartóztatását és a tengelyhatalmakkal szakítva, királyságának sorsát a Hitler-ellenes koalíció tagjaira bízta. Erre a sakkhúzásra csak egy másik koronás fő, III. Viktor Emánuel, Itália királya volt képes – későbbi sorsuk kísérteties hasonlóságot mutatott.

1945. március 6-án szovjet nyomásra a Petru Grozát nevezte ki miniszterelnökké. A kommunisták sorozatos jogtiprása ellen alkotmányos válság kirobbantásával válaszolt: 1945 augusztusa és 1946 januárja között megtagadta az elé terjesztett törvényjavaslatok kihirdetését, ám a szövetségesek arra kényszerítették, ne bénítsa tovább a kormányzást. 

A gyász óráiban a megmaradt európai monarchiák sorsán tűnődöm. Olyan korban élünk, amely nem kedvez az örökletes egyeduralom eszméjének, a tekintélynek és a hagyománynak, holott érdemes lenne feltennünk magunknak egy fontos kérdést: ugyan miért lenne boldogabb bármely állam egy választott köztársasági elnökkel, mint egy olyan egyeduralkodóval, aki nem is viselhetné a koronát másképpen, csakis úgy, hogy felülemelkedik a pártérdekeken; akinek úgyszólván

akinek „hivatali kötelessége”, hogy erkölcsi feddhetetlenségével példát mutasson, élénk érdeklődést tanúsítson országa társadalmi, kulturális, gazdasági és – amennyire az alkotmány keretei megszabják – politikai ügyei iránt? Egy politikai közösségnek ebben az elárvult, anyátlan-apátlan korban nem a népboldogító ideológusok és egalitárius illúziókat kergető társadalommérnökök ideáira és reformjaira van szüksége, hanem magasztosságra, irgalomra és atyai tekintélyre.

Isten nyugosztalja Mihály királyt!