Áldozatok voltunk

„Tizenöt éves suhanc voltam akkor, aki egyszer csak rátalált egy távoli, recsegő-ropogó rádióadásra, ahol arról beszéltek, ami Temesváron történik, ahol van egy pap, aki a szabadságról beszél. Nagy szó volt ez akkor. Az »itt állok, másképp nem tehetek« lutheri vállalása. Egészen más, mint amihez a hivatalos propaganda szoktatta a füleinket. Nem csoda hát, hogy esténként tapadtunk a Szabad Európára és az Amerika hangjára. Két áramszünet között. Milyen csendes adventi esték voltak azok… Kütyümentes és sietségmentes, ráérős beszélgetésekkel.

Arról, hogy valami történik, valami más, mint amihez hozzászoktunk ebben a végtelen, szűnni nem akaró rendszerben. Arról, hogy egy tiszteletes ott, Temesváron arról beszél, ami románnak, magyarnak egyaránt fontos és egyaránt fáj. Hihetetlen volt az egész, számoltuk a napokat a következő Panorámáig. És közben szidtuk és pofoztuk a folyton elromló fekete-fehér készülékeket. Akkor még nem lehetett tudni, mi lesz ebből. Lesz-e dudálás, forradalom a tévében és az országban, és lesz-e »Ole, ole, Ceausescu nu mai e«. Csak azt tudtuk, hogy a történelem belépett az utcánkba, és nem távozik nyom nélkül.

Azóta megszülettek a rendszerváltás utáni generációk, akik ezt a sok szorongó életérzést hírből sem ismerik – és milyen jó, hogy nem ismerik! De valamit mégis mondanunk kell nekik. Valamit arról, hogy mi van mögöttünk. Mit hagytunk a hét lakatra zárt ajtó mögött 1989-ben. Mi volt az a szörnyeteg, amely a nemzeteket és a fél világot fojtogatta. Vajon hogyan lehet érthetővé tenni nekik az emberarcot nélkülöző, elnyomó gépezet működését? Az emlékezés elsőként otthon, a családban kezdődhet. A személyes történelemmel. A saját életünk feljegyzéseivel. Hadd lássák a XXI. század ifjú zsengéi, hogy nem is olyan rég egészen más végletét éltük a világnak. Ezért emlékezünk a nem kerek évfordulókon is mindarra, ami velünk együtt megváltoztatott több nemzetet Európa közép-keleti szegletében.”