Az érvénytelenített elnökválasztás miatt Románia a demokrácia karikatúrája lett
Addig szavaztatják majd a népet, ameddig ki nem jön a „megfelelő” eredmény.
Ellentétben a megszokott álláspontokkal, a magyar politikai fejlődés (bármily megdöbbentő ez így, elsőre) normális.
Választások közelednek. Most minden a pártpolitikáról szól, és egyre harsányabban. Az elemző ilyenkor akkor jár el helyesen, ha letekeri saját gombját, s helyes beállítást keres. A helyes hullámhossz beállítása persze nem könnyű. Mit elemezzen az elemző? A napi eseményeket? Kommentálja, melyik párt hogy áll, miért olyan az Orbán-kormány, amilyen, s miért nem képes az ellenzék összefogni? De hát ezt teszi mindenki; erről olyan sok új mondanivalóm nem lenne. Mániákusan hiszem, hogy az elemzőknek épp akkor érdemes más hullámhosszra állniuk, amikor a legnagyobb a kísértés, hogy rádiójukból a megszokott hangok szóljanak. Azt hiszem, én, ha akarnék, se tudnék hozzászólni a napi fejleményekhez. Más érdekel; ha kicsit nagyzolnék, azt mondanám: tágabb összefüggések.
Például a „hogyan jutottunk idáig” kérdése. Ezen most nem azt kell érteni, hogy hogyan jutottunk a mai „mélypontig”, s pláne nem azt, hogy siránkozzak a 2010 óta történtek fölött. Nincs szándékom – negatív címkékkel – minősíteni a mai helyzetet. Annál inkább izgat, hogy megértsem és megmagyarázzam, hogy a kezdeti állapotok mikor, miért és mitől változtak meg. Mint minden írásomban, most is a történelmi folyamat érdekel.
Így hát egy kissé hosszabb utazásra csábítom tehát az olvasót. Már most kérem azonban azokat, akik gyors és könnyű válaszokat szeretnek, lapozzanak. Az ő igényeiket bizonyosan nem tudom kielégíteni, ők nem az én olvasóim. Azokra viszont nagyon is számítok, akiket még érdekelnek olyan „régi” kérdések, hogy a/ pontból hogyan jutottunk el b/ pontba, azaz a változásoknak mik a mélyebb okai.
Az elmúlt 27 évről – s még tágabban az elmúlt évszázadok magyar politikai fejlődéséről – írtam egy könyvet, amelynek ezt a címet adtam: A magyar politikai fejlődés logikája. Ez nemsokára megjelenik.
Ennek van egy egy mondatba sűríthető üzenete: ellentétben a megszokott álláspontokkal,
a magyar politikai fejlődés (bármily megdöbbentő ez így, elsőre) normális.
Nagyon más, mint a klasszikus angolszász és nyugat-európai modell, de normális.
Amit itt talál az olvasó, voltaképp a könyv egy részlete, s kedvcsináló is hozzá (itt még mindig félre lehet dobni). Természetesen a lábjegyzeteket és a hivatkozásokat kivettem belőle. Persze – ahogy mondtam – kedvet csak azoknak tudok csinálni, akiknek amúgy is van kedvük az ilyesféle hosszabb szövegekhez, és akik nem gyors és könnyű válaszokra várnak. Szeretném, ha ők rátalálnának a szövegre és velem tartanának az úton.
Az elmúlt közel 30 év elemzésekor és megértésekor – véleményem szerint – három alapvető kérdésre kell fókuszálnunk: 1. A pártok szintje. Miért változott meg a korai pártrendszer és a sokpártrendszerből miért lett domináns pártrendszer? 2. A demokrácia szintje. Miért változott meg a korai demokrácia-felfogás és miért jött létre a liberális demokrácia helyett illiberális? 3. A társadalom szintje. Miért lett egy demokráciában a népből „nemszeretem” fogalom és miért jelent meg a nép riválisaként a civil társadalom?
E három kérdést boncolgatja ez a tanulmány, miközben – reményeim szerint – válaszokat is talál.
A háromrészes cikksorozat első részét alább olvashatják.
A könyv bemutatója december 7-én este, 18 órakor lesz a Petőfi Irodalmi Múzeumban (1053 Budapest, Károlyi u. 16.).
***
Elmozdulás a sokpártrendszer felől a domináns pártrendszer felé
Természetesen egyetlen pártrendszer sem sérthetetlen, valamennyi változik. A magyar pártrendszer komolyabb változása 1998-ban, a Fidesz első kormányra kerülésével kezdődik, 2006-ban az MSZP második kormányzati ciklusával folytatódik, és 2010 után a Fidesz kétharmados választási győzelmével, majd a domináns pártrendszer kiépülésével fejeződik be.
A pártrendszer első komolyabb módosulása még nem érinti magát a nyugatias váltógazdálkodást, hiszen 1998-ban csak annyi történik, hogy az addig ellenzékben lévő legerősebb párt, a Fidesz – szokásszerűnek tekinthető módon – kormányra kerül. Ez a kormányra kerülés azonban nem teljesen olyan, mint az 1990-es és az 1994-es választás; itt már felmerül egy új jelenség, sőt változás: a pártrendszer koncentrálódásának igénye. A témáról 2000-ben úttörő tanulmányt író Tóth Csaba megjegyzi, hogy noha 1990 és 2000 között sok magyar politológus írt a magyar pártokról és pártrendszerről, „a pártrendszerrel foglalkozó munkák nagy részéből nem olvasható ki a pártrendszer átalakulásának az iránya, nem válik megfoghatóvá e változás folyamatjellege”. Nagyon egyetértek vele, s még azzal a kitételével is, hogy „a pártrendszer tízéves fejlődésének irányára reflektáló munkát tehát nem találunk a szakirodalomban. Ennek oka persze az is lehet, hogy egyáltalán nincs ilyen irány, vagyis, hogy a pártrendszer – akár a politikai aktorok döntései alapján, akár a választási és parlamenti matematika következményeképpen – „eseti jelleggel” változik, és nem követ semmiféle immanens tendenciát”. A szerző jól látja: tíz évvel a rendszerváltás után szükséges valamit mondani a fejlődési és változási irányokról. Helyénvalónak találom, hogy a szerző egy találó szót, a koncentrálódás kifejezését használja. Magam is úgy gondolom: az 1990 utáni korszak egyik alapkérdése megértenünk a pártok világában lezajlott folyamatokat. Amiben azonban magam továbbvinném az általa mondottakat, az éppen az, amit ő, 2000-ben még nem láthatott, s ez a koncentráció végletessége, azaz: a domináns pártrendszer létrejötte.
Az nyilvánvaló, hogy 1998-ban messze nem olyan koncentráció történik, mint 2010 után (ha erre az újabb helyzetre egyáltalán alkalmazható ez a fogalom), de az már az 1998-as választási eredményből, illetve a pártok számának csökkenéséből is kiolvasható, hogy az átmenet idején létrejövő sokpártrendszer változás előtt áll. Ennek most csak egyetlen elemét emelem ki, pártrendszer háromosztatúságát, azon belül is az SZDSZ szerepét. Az SZDSZ – mint tudjuk – 1990-ben érte el története legjobb választási eredményét, 1994-ben már jóval kevesebb szavazatot kapott, 1998-tól pedig megállíthatatlan a szavazatvesztése. Ahhoz képest, hogy ez a párt az első választást majdnem megnyerte, 1994-ben egyik meghatározó ideológusa, s Kis János el tudta volna képzelni, hogy az SZDSZ távlatosan az MSZP jobboldali liberális váltópártjává válik, 1994 után beszorult az MSZP melletti állandó kisebbik kormánypárt szerepébe és a pártrendszert ténylegesen formáló szerepe a 2000-es évekre teljesen elveszik.
Horn Gyula 1994-ben
Az 1990-es évek végétől az SZDSZ – mint a rendszerváltást leginkább formáló párt – korábban nagyon erős generációs dinamikája csökken, és helyét a Fidesz veszi át. Természetesen a Fidesz első (1998-2002) és második-harmadik (2010-2014 és 2014 utáni) kormányzati ciklusa között óriási a különbség. Az első győzelem viszonylag kis parlamenti többséget eredményez a Fidesz számára, és 2002-ben ez is elolvad. A második és a harmadik választási győzelem viszont kétharmaddal történik. De az már 1998-ban is nyilvánvaló, hogy a Fidesz képes arra, amire a rendszerváltáskor más politikai erők képesek: tudja formálni a politikát, és elképzeléseinek érvényt is tud szerezni a pártversenyben. 1998 és 2002 között ez a potenciál még nem elég erős, de 2010 után ez már megvan. Láttuk, hogyan formálja meg a Fidesz új külpolitikai elképzeléseit 1994 után, s az is egyértelmű, hogy 2002 és 2010 között ellenzékben is képes a politikai folyamatok irányítására. A helyzet 2010 után annyiban – mégpedig drasztikusan – megváltozik, hogy ami ebben az időszakban a Fidesznél nyereségként mutatkozik, az az ellenzéki térfélen veszteség;
De vajon hogyan jutottunk el ide? Hogyan vált lehetségessé, hogy a pártrendszer koncentrálódása végkifejletként a Fidesz „totalizálódásához” vezessen?
Ahogy már megállapítottam: a Fidesznek, 1994-es választási veresége után, nagyon határozottak a saját jövőjét illető céljai: kis pártból naggyá kíván válni, és szeretné megváltoztatni a demokrácia egész korai szerkezetét. Elődjének, az 1994-98 között regnáló bal-liberális kormánynak a stratégiája ennek az ellenkezője: nem megváltoztatni akarja a demokratikus rendszert, hanem menedzselni, konszolidálni, a fennálló status quot rögzíteni. A Fidesz már profilváltása és nagypárti ambíciója kezdetén (tehát 1994-96 között) kitűzi a „rendszerváltás továbbfejlesztése” jelszót, és ennek, bizonyos részletekben 1998 után, nagy részben pedig 2010 után érvényt is szerez. A magyar demokrácia rögzítettsége, az intézmények kezdetben konszenzusosnak tűnő stabilitása megszűnik, s egy új, immár a Fideszt főszerepbe helyező időszámítás kezdődik a magyar politikában.
Fontos látnunk, hogy a változásnak csak a felszínét magyarázzuk, ha a Fidesz konzervatív, sőt radikális fordulataként – később pedig a populizmus és a szélsőségesség eluralkodásaként – értelmezzük a helyzetet. Amiben ugyanis a Fidesz fokozatosan elválik a többi párttól – s amivel meg is lepi ellenfeleit –, hogy elkezdi folyamatként értelmezni a politikát. Megítélésem szerint ez az az alaptényező, amelynek későbbi sikereit köszönheti. Ugyanis egy új rendszer kiépülésének természetes velejárója, hogy túl korán nem lehet lerögzíteni és vívmányait állandónak tekinteni. Márpedig a rendszerváltáskor vezető szerepbe kerülő pártok ezt szerették volna. Ehhez – különösen a baloldali és a liberális pártoknak – a tranzitológia és az „állapot-politológia” bőven szállította az elméleti hátteret, és az érveket, ám a demokratikus állapotok rögzítésére épülő korai pártstratégiák gyorsan leértékelődnek s azok a megközelítések emelkednek ki (mint például a Fideszé), amelyek a hazai demokrácia építésében a gyors változásokat és a folyamat-jelleget preferálják, ugyanakkor a választók számára mégis felkínálják a stabilitást. A magyar átmenet egyik legnagyobb paradoxona, hogy az 1994-ben a hatalomba be- vagy visszakerülő baloldal és liberális szövetségese hiába tűnnek a rendszerváltás „eredeti” értékei letéteményesének, a választók 1998-ban nem hiszik el róluk, hogy stabilizátorok. Az MSZP 1994-ben, egy rövid időre elhiszik, hiszen az MDF-kormány okozta káosz után az MSZP – ráadásul megörökölt szakértelmére hivatkozva – feltűnhetett a helyreállító, a stabilizáló, a rendező, az útmutató szerepében. 54%-os választási győzelmét véleményem szerint nem (csak) a nosztalgiának, hanem annak köszönhette, hogy akkor más pártba még nem volt beleátható a rendezés, a válságkezelés képessége. 1998-ban már van másik ilyen párt.
Ha a Fidesz-MSZP verseny egy nagyobb intervallumban (1994 és 2010) nézzük, akkor meg kell állapítanunk: a magyar pártrendszerben ez a két párt volt az, amely a leginkább folyamatként értelmezte a demokráciát és tudatos lépésekkel képes volt váltópárti szerepben tartani magát. Az összes többi párt versenyhátránya abból adódik, hogy vagy eleve lemondott a nagypárti stratégiáról, vagy a demokráciát nem hatalmi, hanem elméleti vagy értelmiségi attitűddel szemlélte és feladatát csupán részletkérdésekre fókuszálta.
Azzal, hogy a/ az MSZP 1994-re nagy párttá válik; b/ 1998-ra a Fidesz is megteszi ugyanezt, a magyar pártfejlődésben benne van nem csak a koncentrálódás lehetősége, hanem a domináns párti rendszer kialakulása is. A koncentrálódás ugyanis csak egy átmeneti lépcsőfok a történelmileg Magyarországon oly jól ismert domináns kormánypárt – széttöredezett ellenzék képlet kiépülése felé. Minden azon múlik: meddig tart az a nemzetközi konstelláció, amely az átmenet után a kezdeti pártrendszert, illetve a demokráciaépítés korai szisztémáját fenntartja. Ahogyan az átmenetkor egy kedvező külső konstelláció garantálja a demokratizálás sikerét, most egy másfajta külső konstelláció kiformálódásának döntő hatása van arra, hogy alapjaiban megváltozik a pártrendszer jellege és a szereplők egymáshoz való viszonya.
De semmiképpen se gondoljunk arra, hogy itt a külső tényezőknek valamiféle mechanikus érvényesüléséről, netán az oroszországi változásoknak a magyar pártpolitikába történő direkt beszivárgásáról van szó. A pártpolitikai aréna szerkezetének megváltozásában annak gyenge teljesítőképessége a magyarázat. Ugyanis a pártverseny mindenféle mintázata lehet hatékony, a dominánspárti szisztéma is. Az átmenet politikai elitjei a plurális pártrendszert intézményesítik, de ez a rendszer lényegében csak a négyévenkénti váltógazdálkodás működtetésére képes. Ezt a szisztémát természetesen megint ne csupán önmagában nézzük, hanem más országokkal összehasonlítva. Ha így tesszük, akkor azt látjuk, hogy az 1990 utáni új demokráciák között Magyarország – négy éves ciklushosszúságaival – viszonylag jól áll, hiszen számos országban a kormányok nem töltik ki négy éves ciklusukat és gyakoriak a ciklus közbeni kormánybukások. A magyar elitek tehát ebben az összevetésben jól teljesítenek, de ha például az 1990 előtti nyugat-európai kormányokkal hasonlítjuk össze, akkor már nem ilyen pozitív a kép, hiszen 1945 és 1990 között számos nyugat-európai országban sok ciklust megélt (olykor közel húsz évig kormányzó) kormányok is léteznek.
Nagyon lényeges támpont az 1945-1990 közötti nyugat-európai nagy kormánypártok teljesítményének megítélésében, hogy a hosszú ciklusok és a jóléti államok között összefüggés mutatható ki. Az 1990 utáni, rövid ciklusokra épülő magyar pártrendszer viszont nem tudja a jólétet fokozni, sőt éppen ellenkezőleg: nagyon kevés válik valóra a rendszerváltás ígéreteiből. És – véleményem szerint – ez okozza a 2000-es évek közepétől a magyar pártrendszer komolyabb átalakulását, ami már nem feltétlen írható le a koncentrálódás kategóriájával. Tóth Csabának – megismétlem – nagyon igaza van abban, amikor a pártok változását, a pártrendszer dinamikáját akarja vizsgálni. Ha később ír a témáról, nyilván elemzi a ciklusidő 2006-os meghosszabbodását, mint fontos változást, és mint új dinamikai tényezőt.
2002-től ugyanis az MSZP kétszer is mandátumot kap arra, hogy kormányozzon. 2006-ban – az új magyar demokrácia történetében először és Kelet-Közép-Európában eléggé egyedülálló módon – a párt megtöri az addigi egyciklusú kormányzási mintát és megkezdheti kétciklusú kormányzását. Bármennyire is nagy párttá vált közben a Fidesz s bármennyire is tudatos és elszánt politikai tervei voltak, lényeges, hogy
a választók a pártrendszer első igazán komoly megújításával ismét az MSZP-t bízzák meg.
Egyrészt 1994-ben ezt már egyszer megették, amikor abszolút többséget adtak a pártnak; másodszor pedig 2006-ban teszik ezt meg, amikor az MSZP-t azzal bízzák meg, hogy 16 év gyenge hatásfokú pártversenye és kormányzása után próbáljon hosszabb kormányzati idő alatt bizonyítani.
Mindebből óvatosan arra következtethetünk, hogy a választók már 1994-ben túllépnek az átmenetek korában meghatározó tranzitológia intézmény-konszolidáló mondanivalóján, és először 1994-ben, majd 2006-ban két alapvető ponton módosítani kívánják az induló politikai szerkezetet. Az egyik, hogy 1994-ben „létrehoznak” egy nagy felhatalmazottságú, majdhogynem domináns pártot. A magyar társadalom utoljára a kádári MSZMP dominanciájával találkozhatott, s érthető módon a '90-es évek közepén csak az MSZP-t tudja elképzelni ebben a szerepben. Ugyancsak fontos, hogy három egyciklusú kormányzás (1994, 1998, 2002) után a választók megint az MSZP-t bízzák meg egy újabb innovációval. A két megbízás között az a különbség, hogy míg 1994-ben a párt méretét növelik meg, addig 2006-ban a kormányzás hosszúságát.
Ha mindezeket alaposabban figyelembe vesszük, akkor azt látjuk, hogy a Fidesznek, amennyiben nem csak nagy párttá, de ismét kormányképes párttá akar válni, erősen figyelnie kell a magyar társadalomnak az MSZP-t illető reményeire.
Gyurcsány Ferenc a hatalomban
S ha igazam van abban, hogy a politika nem csak folyamat, de kölcsönhatások révén fejlődik, akkor a Fidesznek 2006-tól két tényezőt kellett elemeznie, illetve két új célt kellett kitűznie: 1. Azt, hogy a választók 2010-ben ne az MSZP-t hatalmazzák fel abszolút többséggel; 2. Azt, hogy ne az MSZP-nek adjanak két (vagy több ciklusra) kormányzati mandátumot.
A magyar pártrendszer tehát azért változik meg „váratlanul” és azért jelenik meg benne a jobboldali domináns párt 2010 után, mert ehhez az MSZP készíti elő a terepet, azaz: az MSZP szeretne nagy és domináns párttá válni. 1994-ben nem csak visszatér a hatalomba, de több területen próbálja megújítani magát és ezzel ellenzékét is kényszerhelyzetbe hozza. Egy több ciklust kitölteni képes baloldali domináns párttal szemben a jobboldalnak csak akkor lehet esélye, ha maga is hasonló szerkezetűvé válik,
Így tehát a magyar pártrendszer átalakulásában a magyarázatot nem a Fidesz (önmagából történő) átalakulása jelenti, s a legkevésbé az árulás és más ehhez hasonló leegyszerűsítések. Hanem a korszak vezető és feltörekvő pártjának sajátos „összjátéka”, vagy inkább kölcsönhatása.
Már csak az a kérdés, miután visszatért, miért nem tudott folyamatosan hatalomban maradni az MSZP. Először is a felől nem lehet kétségünk, hogy a szándék már 1994-ben is a nagy pártkénti több ciklusú kormányzás volt. Ebből azonban csak az egyiket (a nagy győzelmet) sikerült megvalósítani, de ebből 1998-ban vereség lett. 2006-ban azonban az MSZP megnöveli ciklusidejét és megint úgy tűnik, hogy ő szabja meg a fejlődés menetét. Azonban ennek a kétciklusú kormányzásnak jön egy nem várt hatalmas ára: a párt belső életének szétzilálódása. Ahhoz ugyanis, hogy 2006-ban a párt egy második választást is megnyerjen, Gyurcsány Ferenc személyes kvalitásaira, sőt karizmájára van szükség. Azonban ez a karizma egészen más, mint az elődé, Horn Gyuláé. Az ő személyisége egybeesik egy hagyományos szociáldemokrata vonalvezetéssel. Horn idejében, az 1990-es években az MSZP (mint programjából is láttuk) nyugatos-mintakövető párt, és ezzel karaktere egybeesik az átmenet legfőbb tartalmával. De a nyugatos pártkarakter mellé sokáig nem társul például szervezeti és ideológiai megújítási szándék. Egyfelől Horn Gyula vezetése alatt nem változik a párt belső szervezetrendszere, platformos-érdekcsoportos jellege. Másfelől Horn nem akar ideológiai változást sem. Csakhogy az 1990-es évek végére a nyugatos karakter már nem elég ahhoz, hogy az 1998-ra megerősödő Fidesszel versenyezni tudjon a párt. Szervezeti és ideológiai újításra van szükség, és ezt kínálja majd a Medgyessy-Gyurcsány páros. Szervezeti értelemben Gyurcsány az első baloldali politikus, aki – nyilván a Fideszre reflektálva, de nyugati mintákra is figyelve – vezérelvűvé kívánja tenni pártját; ideológiai értelemben pedig a blairi típusú szociáldemokrácia mellett kötelezi el magát. A két reformot azonban sem együtt, sem külön nem tudja befogadni a pártelit, s az őszödi botrány ennek csak a következménye.
Számomra Őszödnek most egyáltalán nem a botrány-jellege az érdekes, hanem az, hogy az őszödi beszéd kipattanása nem sokkal az után történik, hogy a második ciklus elindul. A helyett tehát, hogy az MSZP-SZDSZ kormány learathatná a babért, hiszen az első kormány 1990 óta, amely egy második ciklusra is mandátumot kapott, 2006 őszétől – nem kis részben azért, mert az MSZP-t nem lehetett alkalmassá tenni a dominánspárti szerepre – „béna kacsaként” kell kormányoznia. Az a nagy innováció, amelynek lehetősége benne rejlett a második ciklusban, így tehát néhány hónappal a kormányzás megkezdése után elkopik. Lényegében ez a magyarázata, hogy a választók 2010-ben olyan nagy arányban a Fideszre szavaznak, s ezt megismétlik 2014-ben is.
Egyrészt nem tudott élni az 1994-es 54%-os (koalíciós partnerével együtt 72%-os) többségével. A választók az 1998-ban bekövetkező vereséget elnézik neki, hiszen 2002-ben, majd 2006-ban egymás után kétszer kormányra segítik. Az Őszöd-szindróma azonban véget vet annak a reménynek, hogy a ciklusidő hosszabbításával az MSZP eredményeket tud elérni. Ezért – s persze a Fidesz nagyon tudatos, ellen-MSZP-t építő munkája eredményeként – ma a választók a magyar jobboldalban látják azoknak a reményeknek (stabilitás, nyugalom, biztonság stb.) a megvalósítását, amelyet korábban a baloldalhoz kapcsoltak.
A jobboldal tudatos újraépítkezésének köszönhetően a Fidesz az 1996-ban regisztrált „legabsztraktabb” kategóriából a 2000-es évek végére a „legkonkrétabb” kategóriába kerül. Ez a konkrétság szavazói bázisának nagyfokú kiterjesztésében és stabilizálásában jelenik meg, amelynek köszönhetően fölényesen nyerik meg a 2010-es választást. Ekkor azt még nem lehet tudni, a nagypárttá válást 2014-ben ugyanolyan vereség követi-e majd, mint az MSZP nagy párttá válását követően történt, 1998-ban.
2014-ben azonban kiderül: a Fidesz képes – egyébként is magas – választói támogatottságának megőrzésére. Sőt 2017-ben úgy tűnik: akár esélye van egy harmadik választás megnyerésére is. Ami már mindenféle, a rendszerváltást követő tapasztalathoz képest is új elem lenne, s ami már tényleg nem lenne magyarázható pusztán erőszakossággal, vagy a demokrácia leépítésével. Ennek a jelenségnek a magyarázata már határozottan komparatív szemléletre ösztönöz, részint nemzetközi, részint magyar történelmi értelemben. Most csak a magyar történelmi előzményekre koncentrálva: az 1990 utáni magyar pártpolitika – egy viszonylag rövid átmeneti szakasz után – először 1994-ben, aztán 2010 után „visszatalál” legjellegzetesebb történelmi produktumához, a domináns pártrendszerhez, ahhoz a pártelrendeződéshez tehát, amelyben van egy nagy, állampárt-jellegű kormánypárt, és van sok, kicsi, szétforgácsolt és kormányképtelen ellenzéki párt.
De persze ezt a végeredményt – a kifejezetten pártpolitikai tényezőkön túl – nagyon sok más tényezővel is lehet magyarázni. A Fideszt illető legjellemzőbb kritika, hogy antidemokratikus és antiliberális fordulatot véve rombolta le az 1990 után nagyon is működőképes kereteket. Én ezt a magyarázatot nem tartom eléggé megvilágító erejűnek. A legfőképpen azért nem, mert nem ad választ a miértekre. Miért tette ezt a Fidesz? Egyszer csak megcsömörlött a demokráciától? De vajon miért?
Orbán Viktor 2010-ben
Ennél átfogóbb és mélyebb magyarázatokra van szükségünk. Ennek a magyarázatnak ki kell terjednie arra, hogy a modern magyar történelemben
A dualizmus Szabadelvű Pártja a kiegyezés és a dualista Magyarország fennálló rendjét védi. Ahogy a Bethlen István vezette kormánypárt is az 1920-as években. Bármily furcsa, ebbe a sorba illeszkedik a Kádár-rendszer állampártja is. Az 1990 utáni időszaknak nincs ilyen világos közjogi szerkezete, hiszen Magyarország már nem tagja a régi szövetségi rendszernek, de még nem tagja a nyugat-európai integrációnak sem. Ily módon a pártpolitikai életnek szabad mozgása van, s ezzel is magyarázható, hogy egészen 2006-ig minden parlamenti választást az addigi ellenzék nyer. De az EU csatlakozással a külső közeg egyértelművé válik, s ettől kezdve a pártpolitika is visszatér a történelmi hagyományhoz. A Fidesz-korszak újdonsága ugyanakkor az, hogy nem a Szabadelvű Párthoz és a kádári állampárthoz hasonlóan védi a status quót, hanem részben a külső közeg ellenében.
De az is újdonság, hogy a magyar demokrácia elmúlt közel 30 évében egyáltalán bekövetkezik menedzserpárt-váltás. A korábbi korszakokban ilyen nem volt, hiszen a rendszer egészét fémjelző nagy párt igazi ellenfél nélkül, végigkormányozza az egész korszakot. Most viszont éppen az az újdonság, hogy az MSZP-nek az a törekvése, ő legyen a rendszert konstituáló „örök” menedzserpárt, nem jár sikerrel, és ezt a pozíciót a Fidesz egyszerűen elveszi tőle. Miután pedig elveszi, a Fidesz még egy változást hajt végre: ez pedig az, hogy kiemeli a közjogi meghatározottságból az egész pártrendszert. Tulajdonképpen ez az egész pártrendszer-változás leglényegesebb, s történelmi mértékkel is újszerű eleme. Gondoljunk arra, hogy a dualizmusban is hány párt szeretné, ha megszűnne a közjogi meghatározottság és a pártrendszer például gazdasági alapra helyeződne. Meg lehet-e haladni a magyar politikai fejlődés közjogi gyökerű kettéosztottságát?
A Fidesz abban a szellemben kezdi el kormányzását 2010-ben, hogy meg lehet,
Bármennyire azt reméli ettől, hogy kísérletével a magyar politikai fejlődés új szakaszát nyitja meg, és meghaladja a történelmi korlátokat, ellenfelei egészen biztosan nem igazolják vissza e törekvését, sőt mind belföldön, mind külföldön egyre nagyobb az ellenállás vele szemben.
A NER keretében – kiegészítve a pártrendszerben történő változásokat – még két alapvető változás következik be. Az egyik az alkotmányos szerkezet változása. Fontos kiindulópont ennek megértéséhez, hogy Magyarországon 1989-ben nem egy teljesen új alkotmányt fogadnak el, hanem egy átmenetit. Ennek preambuluma világosan tartalmazza: az 1989-es alkotmány addig lesz hatályban, amíg Magyarország végleges alkotmányát el nem fogadják. Az 1990-es évek második feléig a hazai közéletben folyamatosan jelen van az alkotmányozás tematikája. Az SZDSZ-párti elméletalkotó, Kis János 1994. augusztus 19-én, Rendszerváltást lezáró alkotmány című cikkében egyértelműen a mellett érvel, hogy az új alkotmányra szükség van, s ezt az új baloldali-liberális kormánynak kell megadnia az országnak. Kis korábbi írásában is (Gondolatok a közeljövőről, Magyar Hírlap, 1992. december 24.) arról értekezik, hogy a legitimáció megerősítése fontos feladat, s ebben a stabil alkotmány is segíthet. Az 1994-98-as ciklusban az alkotmányozáshoz meg is vannak a feltételek, hiszen a koalíció 72%-os többséget birtokol, s – a Politikatudományi Szemlében 1995-96-ban – komoly szaktudományos viták is folynak a témáról. Ám az új dokumentum előállítása nem sikerül, mint ahogy a Fidesz első kormányra kerülése után, 1998-tól sem. Külön érdekesség, hogy a téma 2006-ban, az MSZP (nem gyurcsányista ihletésű) választási programjában köszön vissza, amelyben az MSZP új alkotmányt ígér. Ezt a vállalást azonban a 2. Gyurcsány-kormánynak a választási programtól eltérő új irányvonala akkor is felülírná, ha néhány hónappal később nem következne az Őszöd-botrány.
A Fidesz 2010-es kétharmada tehát nemcsak abból a szempontból teremt új helyzetet, hogy az új felállásban a kormánypártnak nincs szüksége ellenzéki támogatásra, hanem abból is, hogy az alkotmányozás ismét napirendre kerülhet. És az új kormánytöbbség a lehető legrövidebb időn belül, 2011-ben – az ideiglenesség korszakát lezárni szándékozva – meg is alkotja az új alaptörvényt. Természetesen az alkotmányozás adott módja óriási viták és ellenérzések tárgya, ám ennek a folyamatnak a tartalmi értékelése egyáltalán nem feladatom. Az érdeklődő olvasó mindent megtalál a Jakab András és Körösényi által szerkesztett 2012-es kötetben: Alkotmányozás Magyarországon és máshol. Csupán arra szeretnék rámutatni, hogy a rendszerváltáskori politikai szerkezet sok elemre kiterjedő módosítási folyamatában az alkotmányozásnak fontos szerepe van, hiszen
Szeretnék végül megemlíteni a politikai szerkezet módosulása szempontjából még egy fontos kérdést. Ez pedig a kormányzás vagy a kormányzat szerepének megerősítése. Az átmenet utáni években nincs különösebb igény az erős kormányra: ekkor a demokrácia intézményi megteremtésének folyamatában sokkal több figyelem övezi a választásokat vagy a pártokat. A tranzitológiai irodalomnak is viszonylag csekély a kormányzásról való mondanivalója, ami beleilleszkedik a tranzitológiai paradigma általános természetébe (miszerint a hagyományos kormányzatok helyett új típusú – osztott – kormányzásra van szükség). Ez a nyugat-európai országokban szinte általános trenddé válik (tettem is erre rövid utalásokat a formális és az informális politikáról írott részben), és egy ideig Magyarországon is így van. Mutatja ezt az is, hogy a már többször említett politikatudományi folyóirat, a Politikatudományi Szemle sokáig nemigen közöl írást a kormányzásról, annál többet a pártokról.
Az új rendszer viszonylagos teljesítő-képtelensége azonban nem csupán a sokpártrendszer koncentrációja felé tolja a pártszférát, hanem az osztott típusú kormányzás felől az erősebb kormányzat felé. A kormányzattal kapcsolatos társadalmi elvárások átértékelését pedig megint csak a Fidesz reagálja le a leginkább. Amikor tehát a párt absztraktsága felől egy konkrétabb politikai irányvonal felé mozdul el, akkor ez nem csak azt jelenti, hogy igyekszik több szavazót magához kapcsolni. Hanem azt is, hogy tudatosan foglalkozik a kormányzásra való felkészüléssel. 2006 és 2010 között létrehoznak egy kifejezetten a kormányzásra felkészülést jelentő folyóiratot, amelynek Nemzeti Érdek a címe. S ebben számos tanulmány szerzői fejtegetik, hogy ha a Fidesz 2010-ben kormányra kerül, mit kell másképpen csinálni a baloldali-liberális koalícióhoz, de az 1998-2002-es, első Fidesz-kormányhoz képest is.
E kormányzati koncepció lényege, hogy az osztott, sokszereplős govenrnance típusú kormányzással szemben egy koncentrált, government-típusú kormányzási filozófiát kell megvalósítani. Ehhez az alapot – többek között - G. Fodor Gábor és Stumpf István dolgozatai szolgáltatják, akik bevezetik a good government fogalmát. A kormányzásra való fókuszálással a Fidesz már a '90-es években ellenfelei előtt jár, hiszen már az 1998-as választásra készülve is – a Századvéggel – előzetes kormányprogramot készíttet. Annak ellenére, hogy a kormányzásra vonatkozó elméleti elképzelésekben a Fidesz a többiek előtt járt, a 2002-es választást mégis elveszítik, s majd csak 2006 és 2010 között áll fel megint egy erős háttércsapat, amely – Őszöd után – már a 2010-es választási előkészületeket irányítja, illetve új elméletet és ideológiát szállít.
Folyt. köv.