Kételkedni euróban, unióban, mindenben

„Mivel az EU-ban a jegybankokat is eltiltották a költségvetések finanszírozásától és az államokat is egymás kisegítésétől, nem igazán működnek benne belső transzfermechanizmusok a lokális pénzügyi zavarok kezelésére. Ezért valós veszély az államcsőd. 1997-ben a neoliberalizmus atyjának tekintett Milton Friedman az eurószisztéma veszélyes gyengeségének tartotta, hogy elégtelenül kicsi a közös költségvetése. A Financial Times részéről Martin Sandbu figyelmét az ragadta meg, hogy Amerika szövetségi államainak közös költségvetése 20 százalékos, szemben az EU alig egy százalékával. De még ez az egy százalék is kicsinyes teherviselési viták tárgya az EU-tagok között. 2002-ben még Surányi György (volt MNB-elnök) is hangosan kritizálta a maastrichti kritériumokat. Főleg azért, mert ezek az előírások az infláció elleni küzdelemre kötelezik a kormányokat, ami lassítja a növekedést. A háromszázalékos deficitről szóló előírás túl szigorú, forrásokat von el az oktatás, az egészségügy és a környezetvédelem elől.

Valóban, az inflációs neurózis által vezérelt gazdaságirányítás magasan tartotta a forintkamatokat, ez kitermelhetetlenné tette a forinthiteleket, de racionalizálta a kormány, a lakosság és a cégek számára a devizaalapú hitelek felvételét az alacsonyabb kamat miatt. Így ez a folyamat ágyazott meg a magyarok devizahitel-mizériájához. Noha a görögök az eurózóna GDP-jének csupán körülbelül két százalékát adják, a védelmi mechanizmusok hiánya miatt a 2010-es görög államcsőd képes volt egy egész kontinenst megrázó kötvénypiaci és devizapiaci pánikrohamot elindítani. A tőke a külső adósságú államok papírjaitól megijedt, és euróból svájci frankba menekült át. Az EU döntési szervei csak annyira voltak képesek, hogy pár bankot kimentsenek, de az államcsődök rémétől kitört piaci hisztéria ártatlan áldozatain, a lakosságon nem segítettek. Sőt, az EU vezetése áldozathibáztatásba kezdett: bűnhődjön a felelőtlenül adós ország lakossága. Ehhez képest számviteli tény, hogy a pénzt az adósság teremti, ezért nem létezhet adósságválság önmagában: az adós képtelen törleszteni, ha nem jut bevételhez, mert a pénzmegtakarítók nem költekeznek.

Ha esetenként három százaléknál magasabb deficitet is tolerálnának, nem lenne „számmisztikai” oka annak, hogy miért nincs forrás a lokális sokkok kezelésére. De maastrichti értelemben ez az „egyensúlytalanság növekedésnek” minősülne. Oblath 1999-ben még kritikusan figyelte a költségvetési egyensúlyra és az államadósság-növekedésre indokolatlanul nagy hangsúlyt helyező maastrichti kritériumokat. Az adósságra vonatkozó konvergenciakritérium gyakorlati jelentőségét egyébként Európa egyetlen korábbi – Belgium és Luxemburg között fennálló – valutauniójának tapasztalatai is kérdésessé tették. Belgiumban 122,2 százalék, Luxemburgban pedig 6,7 százalék volt az államadósság GDP-hez viszonyított aránya 1997-ben. Ez azt mutatja, hogy egy valutaunió az adósságráták szélsőséges különbségei mellett is működőképes lehet.”