„A kerékpáros – ahogy az autós vagy a gyalogos is – nem egy darab papír miatt tartja vagy nem tarja be a szabályokat a közismerten normakövető Magyarországon, hanem a neveltetése, szocializációja és a környezet hatása mentén cselekszik. Ugyanis még a nagyon, de nagyon hülyék is tudják, hogy a piros jelzés és a stoptábla mit jelent; itt egyszerűen a legendás magyar egóról van szó, »mindenki félre, jövök, mindenkinek coki«.
Ahhoz már a nyolc általánost sem kell elvégeznie senkinek sem, hogy tudja: megállok, ha pirosat mutat a lámpa, vagy kiteszem a kezem, ha irányt változtatok, nehogy a mögöttem lévő belém rohanjon fékezéskor, vagy ha éppen akkor támad előzni kedve. De ahhoz sem kell a szabályokat ismerni, hogy tudjam: sötétben igyekszem magam láthatóvá tenni, ennek eszköze pedig nem az előre és hátra felszerelt és a rávetülő fény hatására jelzést adó macskaszem, hanem valamilyen önálló fényforrás. Az a jelzőfény, ami lehetővé teszi, hogy amikor a Lágymányoson megyünk egymással szemben, egyikünk se bukjon fel. De ez a jelzőfény arra is jó lehet, hogy a vétlen autósnak a felelőtlen bringás miatt ne kelljen sem a rendőrségre, sem a bíróságra, tragédia esetén meg pszichológushoz járnia.
Az a játék, amit nagyon sok kerékpáros űz a forgalomban, az amúgy elégtelen szintű kerékpárúton és a járdán, újabban már menetközbeni cseteléssel is kiegészítve, csak negatív végkimenetű eredményt hozhat. Nem vagyok híve az erőnek és a csak a büntetésen alapuló népnevelésnek. Viszont ebben a kérdésben csak is a zéró toleranciát látom megoldásnak: ha nem használ lámpát, ha a mobilját bizgeti menet közben, ahogy a nagy »városi terepjárós« polgárok is, azonnal csekk, jó vastagon megírva. Főleg, hogy minden szabálynak és normának ellentmondó viselkedésével másokat is (élet)veszélybe sodorhat.”