Életszerű példázat a rémületről

„A megtörtént abszurd után jöjjön a fikció: egy életszerű példázat a rémületről. Valamelyik reggel a konyhában szöszmötöltem, amikor felharsant közelemben az Allah akbar! kiáltás. Nem sikerült megállapítanom, honnan jön a hang, az udvarról-e vagy az utca felől. (Mindkettő viszonylag közel van az országhatárhoz.) Szélsőséges fiziológiai jeleit nem adtam ugyan a félelemnek, habár tényleg berezeltem. Kirobogtam a spájzba. Pechemre a machete a pajtában maradt. A leghasználhatóbb fegyvernek a piszkavas tűnt.

Azzal léptem ki rettenthetetlenül az udvarra, majd az utcára. Sehol senki, mindkettő kihalt. Nagyot fújtam, aztán letöröltem homlokomat. Míg a kaput zártam, azon tűnődtem, miként jutottunk Abdul Karim Allah akbarjától idáig.

Abdul Karimot a mohamedán világ megbecsült tudósaként ismerték Delhitől Kairóig. Elvégezte a muszlimok számára kötelező zarándoklatot. Mindvégig magával vitte kis magyar zászlóját, amelyet Mekkában büszkén tűzött szobája falára. Tapasztalatairól – Germanus Gyula néven – lebilincselő könyvet írt Allah akbar! címmel. A két szó azonban jó ideje új, vészjósló jelentéssel töltődött fel. Engem sokkolt, amikor felharsant, jóllehet utóbb kiderült, a rádió állomáskeresője mozdult el a szomszéd szobában. A rémület azonban valódi volt.

Ez az Allah akbar! immár fenyegetően hangzott. És riasztóan közelien. Nem akarom újra hallani.”